Sziasztok!
Réka, még nincs tíz óra!! :D
Jó szórakozást mindenkinek! :)
„Két nő lakik bennem:
az egyik meg akar ismerni minden kalandot, át akar élni minden örömet és
szenvedélyt, a másik viszont hétköznapi életet szeretne, biztonságot,
nyugalmat, boldog családot. Én vagyok a háziasszony és a szajha, két lélek egy
testben, akik egymás ellen harcolnak.”
/Paulo Coelho/
Békés, télies, nyugodt
reggelre ébredek. Érzem Noah megnyugtató jelenlétét a hátam mögött, ölelő
karjait a derekamon, hallom odakinn New York utcáinak zsivaját. Álmosan
felmérem a környezetemet, amennyire nyakatekert helyzetem engedi. Nagyot ásítva
mászok ki az ágyból, magamra kapom Noah ingjét, és benézek a gyerekszobába,
ahol Gabriella békésen alussza az igazak álmát.
Halkan becsukom magam mögött az
ajtót, és lábujjhegyen osonok a konyhához, hogy feltegyem főni a kávét. Mióta
kinövesztettem a szárnyaimat, meglehetősen koffeinfüggő lettem, napi három-négy
csészével is meg tudok inni. Feketén. Amíg várom, hogy lefőjön a kávé, a
hűtőben keresgélek valami elfogatható reggelinek valót, nem sok sikerrel.
Sóhajtva előveszem a tojást, és összedobom a szokásos reggeli sajtos-baconos
rántottát, amit a két csésze kávé mellé rakhatok a tálcára.
Óvatosan
egyensúlyozva, a könyökömmel nyomom le a hálószobába vezető ajtó kilincsét.
Noah még mindig hason alszik, egyik kezét a párna alá gyömöszölve, a takarót a
derekáig lerúgva magáról. Mosolyogva lerakom a tálcát a kis éjjeliszekrényre,
és Noah mellé bemászva óvatosan megpuszilgatom az arcát. Morogva fordul át a
másik oldalára, de előlem nem menekülhet! Végigsimítok vörös haján, és még
egyszer megpuszilom, ezúttal a nyakát. Erre már természetesen megfordul, és a
karjaiba zárva a nyakamba fúrja a fejét.
- Hány óra? – motyogja
álmosan, amin én csak mosolygok. Reggelente olyan, mint valami nyűgös gyerek,
aki soha nem szereti, ha felkeltik. Nem válaszolok, kénytelen hát felpislogni a
digitális órára, amin még alig múlt el nyolc óra. Nyögve visszaejti a fejét a
párnára, és magára rántja a takarót. – Nem várhatod el tőlem, hogy vasárnap is
ilyen korán keljek föl!
- Gondolod? Na, kelj
már fel, te nagy mamlasz! Hoztam neked reggelit! – Ezzel megfogom a tálcát, és
az egészet Noah ölébe nyomom. Én visszamászok a helyemre, és mosolyogva
kortyolgatom a kávémat.
Noah egy óvatos csókot nyom a fejem búbjára, és
csendben elkezdi enni a rántottáját. Némán ülünk egymás mellett, amíg be nem
fejezi, és megtörli a száját a szalvétában.
Nem nézünk egymásra, mégsem lep
meg, amikor megszólal.
- Nem vagy boldog,
Kayla. – Mosolyom egy kissé elhalványul erre kijelentésre.
- Nem, nem vagyok. –
válaszolom neki. – De ez nem miattad van.
- Mi tenne boldoggá? –
Szavai mögött nincs egy cseppnyi felháborodás sem, semmi düh, bánat vagy
kétségbeesés. Őszintén meglep a reakciója, hisz már napok óta kerülgetem a
forró kását, mégsem mertem neki bevallani, hogy én nem érzem ezt az egészet
helyesnek. Ezt a családi idillt, mikor minden rendben van, anyuci otthon ül a
gyerekkel. Féltem, hogy esetleg úgy érzi, Ő rontott el valamit, vagy esetleg
dühös lesz, amiért én folyton elégedetlenkedem, hogy engem semmi nem tesz
boldoggá. Jobban ismerhetném már Noaht ahhoz, hogy ilyeneket feltételezzek
róla, de a bizonytalanság hajlamos mindenkit megfertőzni, akármiről is legyen
szó.
Összeszedem minden bátorságomat, és Noahra nézek. Óvatosan figyel, mintha
bármelyik pillanatban robbanhatnék. Pedig nem vagyok rá hajlamos, de hát ez a bizonytalanság…
Ez már csak ilyen.
- Nem vagyok egy
mintafeleség, nagyon jól tudom. Sem pedig egy kertvárosi nő, aki mindig a
tökéletesség után áhítozik. Lehet, hogy bennem van a hiba, elvégre van egy szép
lakásom, egy gyönyörű kislányom, és egy férfi, akit bolondulásig szeretek, és ő
viszontszeret… De Noah, börtönben érzem magam. Semmit nem csinálhatok úgy, hogy
meg ne gondolnám, biztosan megéri-e, mindig mérlegelnem kell minden döntésemet.
Csak most kezdem igazán érezni, hogy milyen érzés kiszakadni a gyerekkorból.
Ráadásul, mindezt majdhogynem egyedül kell feldolgoznom, mert senkit nem akarok
nyaggatni a problémáimmal. Mindenkinek megvan a maga baja, és itt igen, rád is
gondolok. Izgalomra vágyok, valami kalandra… akármire, ami kiszakít ebből a
monotóniából. – Nem nézek a szemébe, fejemet lehajtom, úgy fixírozom a
kávéscsészém csorba peremét. Érzem a pillantásár az arcomon, majd megfogja a
kezem, és összekulcsolja az ujjainkat. Lassan felpillantok rá, de a szemeiben
semmi helytelenítést nem látok.
Kicsivel nyugodtabban rámosolygok, és viszonzom
szorítását.
- Nincs benned semmi
hiba, bambina, egyszerűen csak magányos vagy, és ez részben az én hibám. Minden
rád marad, mindent te intézel, nem meglepő hát, hogy egy idő után belefáradsz.
Ezért… - elbizonytalanodik, szemét lehunyja, álla megfeszül. - … Bár minden
ösztönöm visítva tiltakozik, mikor Bran a segítségemet kérte, megígértem neki,
hogy szólni fogok. – Újabb hatásszünet, az idegeim már pattanásig feszültek. –
Szükségünk van a segítségedre, Kayla.
- Szükségetek? Mármint
neked és…
- És a Fekete Szárnynak. – Ajkaim meglepett o
alakot formáznak, és egy pillanatig szólni sem tudok a döbbenettől. Még hogy a
Fekete Szárnynak van szüksége Rám? Egy mezei kisegérre, aki nem képes
megkülönböztetni az embert a démontól? Azt sem tudom, mi a különbség Démon és
Démon között! – Tudom, hogy ez így elég váratlan, de egyedül nem boldogulunk.
Most, hogy te is démon vagy, szeretnék, hogy segíts nekünk.
- Én… Miről is lenne
szó? – nyekegem, annak ellenére, hogy feltűnt, Noah úgy fogalmazott, hogy
„szeretnék”. Ő egyáltalán nincs oda az ötletért, hogy vásárra vigyem a bőrömet.
- Egy démon, aki már
elérte az Orada Astibát, elragadta az egyik Vadász és az Egyetlenének fiát.
Ahogy ő fogalmaz, csakis „Istennel” hajlandó beszélni. Megpróbáltuk elérni
Othenirit, de nem válaszol, és a Tanács úgy döntött, téged akarnak
felhasználni. Persze, nem kényszeríthetnek, de csúnyán meg tudják keseríteni az
illető életét. – Szája keserű fintorba húzódik, mint aki már tapasztalta, ezt a
bizonyos „megkeserítést”. – Semmire nem foglak kényszeríteni, bár tudod, hogy
nem tartom jó ötletnek. A döntés rajtad áll, bambina.
Nos, mikor valami
kalandra vágytam, még elképzelni sem mertem volna, hogy maga a Fekete Szárny
fog megkérni arra, hogy segítsek nekik. Tökéletes lehetőség, hogy megismerjem a
magamfajtákat, már persze, ha nem hagyom ott a fogam rögtön az első
megmérettetéskor.
- Szeretnék segíteni,
de fogalmam sincs, hogy mit tehetnék. Nem vagyok Isten.
- Ispra benned él. És
ezt a Tanács is tudja, leszámítva azt, hogy szerintük Te vagy Ispra.
- Pedig ez hazugság. A
kettő között óriási a szakadék, nem is beszélve arról, hogy semmilyen emlékem
nincs Ispra életéből. Tehetetlen leszek a démon ellen, és akármennyire is
szeretnék valami izgalmat, épp elégszer haltam már meg, köszönöm szépen, de
elég volt. Ha csak úgy tudok segíteni, hogy feláldozom magam, akkor szó sem
lehet róla. Ha kitalálnak valami mást, akkor esetleg. Nekem nincs szükségem
rájuk, én nem vagyok az egyik elhivatott vadászuk, akit úgy ugráltatnak, ahogy
csak kedvük támad rá. És ezt szeretném, ha nekik is elmondanád.
- Nos, neked is lesz rá
lehetőséged. – mosolyog Noah büszkén. – Ugyanis ma idejönnek, hogy személyesen
is rábeszéljenek erre a feladatra. És, bár ez csak pletyka, azt rebesgetik a
madarak, hogy hivatásos Vadászt akarnak belőled faragni.
- Szóval én lennék a
golyófogó? Mit szóltál ehhez, mikor meghallottad?
- Ketten fogtak le, nehogy
berontsak a Tanács hivatalos gyűlésére. – Úgy von vállat, mintha ez egy apró
kis semmiség volna, ennek ellenére érzem szavainak teljes súlyát. A Tanács
akarata szent, és Noah mégis szembe akart velük szállni, hogy engem megvédjen…
Mosolyogva odahajolok hozzá, és egy rövid, szerelmes csókkal ajándékozom meg.
- Szeretlek! – suttogom
a szájába, ő csak mosolyogva megpuszilja a szám sarkát. – Mikor jönnek a Tanács
tagok?
- Nem tudom, nem
jelentették be, hogy mikorra várjuk őket. Valamikor majdcsak ideérnek.
- Szerinted mit fognak
tenni? Nem hiszem, hogy csak beugranak egy teára. – ráncolom a szemöldököm
aggodalmasan. Noah elgondolkozva mászik ki az ágyból, és magára kapja az első
kezébe akadó pólót. Tipikus férfi, és mint olyan, soha nem rakja el a ruháit.
Ez egy darabig nem is zavar, de azért az egyheti termése elég kiábrándító…
- Valószínűleg
megpróbálnak rávenni, hogy segíts, és a fenyegetéstől sem riadnak vissza.
Szóval készülj fel, bambina. Ez alkalommal nem lehetek veled.
- Hé, nagylány vagyok, meg
tudom védeni magam.
- Érzelmi zsarolás?
- Nem vagyok rá
fogékony. Ugyan már Noah, úgy csinálsz, mintha nem néhány vén fószer jönne, hanem
maga az apokalipszis. Nyugodj meg, és inkább ébreszd fel a lányodat. Lassan
kilenc óra, és még mindig húzza a lóbőrt. Tiszta apja… - Fejcsóválva hagyom ott
a meredten bámuló Noaht, hogy a konyhába vonuljak elmosogatni, és
aggodalmaskodni.
Az egy dolog, hogy nem akarom Noaht izgatottnak látni (persze,
attól függ, milyen értelemben nézzük… Úristen, egy perverz állat vagyok!), és
más, hogy én is aggódok. Én megtehetem, ő nem. Pont. Itt én vagyok a
háziasszony! Mi van akkor, ha hazudnak nekem? Nem bízom bennük annyira, hogy
akár az életemet is rájuk bízzam, a családom boldogságáról nem is beszélve.
Egyszer már meghaltam, és ez máris kétszer több mint kellett volna, nem
szándékozom többet tűzbe ugrani azért, hogy azoknak a szemeteknek a
bársonyszékükben kényelmes legyen! Végezzék el ők a piszkos munkát, engem pedig
hagyjanak lógva!
Még ki se gondoltam,
idegen energiák gyűlnek össze a nappaliban. Azonnal kiráz a hideg a hatalmas
energiaáramlástól, amihez az én gyengécske démonszervezetem még nincs felkészülve.
Levegő után kapkodva kapaszkodom meg a konyhapult peremén, és pont mielőtt
hátraesnék, egy erős kar fog meg. Noah erősen a mellkasához szorít, hagyja,
hogy ott pihenjek rajta egy kicsit. A szorító érzés a mellkasomban lassan
ugyan, de enyhülni kezd. Noah az állam alá csúsztatja a kezét, kényszerít, hogy
a szemébe nézzek.
Szemei melegséget, szerelmet sugároznak ugyan felém, halk,
szinte néma szavai keményen csengenek.
- Szedd össze magad! Ha
gyengének mutatkozol, elvesztél! – Gyors csókot nyom a homlokomra. – Azok a
rohadékok direkt engedték szabadon az erejüket, ezzel is demonstrálva,
mennyivel felettünk állnak. De Kayla, ne felejtsd el soha! Lehet, hogy nem te
vagy Ispra, de az ereje benned nyugszik. Szóval, ha kikezdenek veled, rúgd szét
a seggüket!
Ezzel egy laza
mozdulattal kilök a nappaliba. Még feleszmélni sincsen időm, máris három idegen
szempár kezd vizslatni. A torkomat köszörülve állok előttük, és igyekszem
lesimítani felálló hajamat. Látván, hogy ez a próbálkozásom veszett fejsze
nyele, nem törődve többé a külsőségekkel, szemrevételezem azt a bizonyos
Tanácsot. Az egyetlen női Tanácstagra nem lehet azt mondani, hogy gyönyörű vagy
csodaszép. Nem tükrözné a valóságot, a szépségére még nem is találtak olyan
szót, ami kifejezné. Hosszú méz szőke haja a feneke alá ér, szeme két tökéletes
smaragdkő. Emlékszem, Noah is említette már a nevét. Azt hiszem, Fayette-nek
hívják. Kicsi tündér… Milyen találó.
Hogy is volt az a „mindenkinél vannak
jobbak” dolog?
A két férfi,
feltehetően ikrek lehetnek, ugyan olyan fekete a hajuk, vagy szürke szemük van.
Egyáltalán nem tűnnek sem különlegesnek, sem pedig erősnek. Ha az előbb nem
éreztem volna meg az erejük egy egészen kis részét, most egészen biztosan
szemberöhögném mindhármójukat Még hogy a legerősebbek? Hahaha! Meg a
legidősebbek? Hahaha! Meg a legveszélyesebbek? Ajajajaj…
Esküszöm, nem néznek
ki többnek, mint harminc év. Fayette még annyi se, mintha csak pár évvel lenne
idősebb nálam!
- A nevem Fayette. –
Nem mondod? – Ők itt a társaim Lane és Lang. Azért jöttünk, hogy a segítségedet
kérjük. Nincs más teendőd, csak beszélned kell azzal a démonnal, aki…
- Héhó, nagyon előre
szaladt, hölgyem! Egyáltalán nem egyeztem bele semmibe! – Meglepetten mered
rám, minta eszébe sem jutott volna olyan opció, hogy én nemet is mondhatok
nekik. Tekintetük súlya alatt kissé megroggyan egyenes gerincem, és fájón
érzékelem Noah hiányát, de nem hátrálok meg. Noah azt mondta, ha gyengének
látnak, végem van, mint a botnak. Ezek után már csak elvből is tiltakozni
fogok!
Lane (vagy Lang) rám mosolyog, de mintha egy farkas vicsorogna rám,
borsódzik tőle a hátam.
- Megmondtam, drága
Fayette. Ő nem az egyik fiatal kis szolgálód, aki minden füttyszavadra ugrik.
- Pedig lehetne. Több
évezreddel vagyok idősebb nála. – motyogja halkan az orra alatt, de minden
bizonnyal elfelejtette, hogy ugyan olyan jól hallom őt, mint ahogy ő engem.
Erre az ikrek egyike azonnal figyelmezteti is.
- Fayette, nem ezért
vagyunk itt! – Kis nézeteltérésük hasznomra válik, az előbbi kis közjáték után
újra nyeregbe érzem magam. Legalábbis addig, míg újra rám nem függesztik a
tekintetüket, hogy némán meredjenek rám hosszú-hosszú percekig…
- Öhm… Kérnek egy teát?