1. Fejezet - Elrettentő találkozás

 "Vannak olyan pillanatok az életben, hogy annyira hiányzik neked valaki, hogy szeretnéd kiszakítani az álmaidból a valóságba, hogy megölelhesd."

/Paulo Coelho/

- Ébresztő, Babám! Tiszta nyál a pad. – Idegesen felnyitom a szemem és ránézek a mellettem nevetgélő barátnőmre. Ilyen aktívnak lenni kora reggel nem törvénybe ütköző? 

- Hannah, valahol máshol legyél hiperaktív. – Szememet a tábla felé fordítom, kétségbeesetten próbálok összefüggést keresni az ott szereplő ábrák között. A matek még éberen sem az erősségem, hát még ha végigalszom az órát. 

- Hol máshol pörögjek, ha nem a lusta barátnőm mellett? – Miért érzek iróniát a hangjában? – Édes, ha nem aludtad volna végig a matekot, akkor pillanatok alatt meg tudnád oldani azt az egyenletet. 

Veszek egy mély levegőt és visszahajtom a fejem a padra. Ez az én formám… 

- Miss. Sunrise, kérem, fáradjon az igazgatói irodába. Ismétlem, Miss. Sunrise, fáradjon az igazgatói irodába. – A hangosbemondó könyörtelenül rángat ki gondolataim közül. Meglepetten pillantok Hannahra, de ő is ugyan olyan tanácstalan, akárcsak én. 

- Ez a nap sem kezdődik valami jól… - Sóhajtva felállok, és az igazgatóhoz veszem az irányt. A folyosón sokan rám köszönnek, ami nem csoda, hisz ki ne ismerné az iskola „szépségkirálynőjét”? Ez vagyok én. Egy szép baba, akiről azt hiszik, csak a játékra használható fel. 

Kopogtatok a meggyfából faragott ajtón és benyitok, mielőtt kiszólhattak volna. Beljebb lépek és megállok a mahagóni íróasztal előtt. Istenem, hányszor álltam már itt… Akárkinek nyűgje van, mindig engem vesznek elő, mert én olyan jó kislány vagyok. Rajtam kívül még hárman vannak benn, egy egyenruhás rendőr, az Igazgató és egy öltönyt viselő, ismeretlen férfi. Összehúzott szemmel tekintek rájuk, azt találgatva, hogy mit is akarhatnak tőlem. 

- Miben segíthetek, Mr. Wolf? – Udvariasan biccentek a másik kettőnek, és Wolf igazgató felé fordulok. Szólásra nyitja a száját, de az öltönyös megelőzi, és egy képet dug az orrom alá. 

- Miss. Sunrise, ismeri a képen látható férfit? 

Elveszem tőle a képet és alaposan szemügyre veszem. A képen lévő férfi hatalmasnak tűnik, legalább két méternek, ám robusztus testalkata ellenére is látszik, milyen kecses a mozgása. Tekintetem feljebb evickél. Az arca sármos, vérvörös haja viharszürke szemébe hull, nekem pedig akaratlanul is eszembe jut, milyen szívesen kisimítanám a szeméből azokat a tincseket. Ahogy a kamerába néz, tekintete egy ragadozóéra emlékeztet, tisztán látszik, hogy mindig éber, soha nem lankad a figyelme. Ahogy a szemeit nézem, bőröm hirtelen minden ok nélkül felforrósodik. A testemet forró tűznyalábok nyalogatják, mintha egyenesen a pokol lángjai csaptak volna fel bennem. 

Aztán a varázs megtörik, a férfi kikapja a kezemből a képet. Elködösült szemekkel nézek rá, és pár pillanattal később jövök csak rá, hogy még mindig a válaszomra várnak. - Sajnálom, még soha életemben nem láttam. – Látom a szemem sarkából a rendőr meghökkent tekintetét. Nem értem, mi olyan meglepő ezen. Netalántán mindenkit ismernem kellene? 

- Biztos benne, hogy még nem találkozott ezzel az illetővel? – Ez most komolyan hülyének néz?! Mi vagyok én, bulvár sajtó? Sértődötten rámorranok: 

- Szőke vagyok, de nem hülye! 

- Vigyázzon a szájára, Miss. Sunrise! – Meghunyászkodva lehajtom a fejem, így elkapom a rendőr éhes tekintetét, amitől kezdek komolyan megijedni… Mit akarnak tőlem?! 

- Elnézést, de megtudhatnám, mi folyik itt? Miért kellene ismernem azt a férfit, aki a képen van? – Mr. Wolf és az idegen egyetértően néztek össze. 

- Ez a férfi egy bűnöző, Miss. Sunrise. Már öt áldozatot szedett össze, csak ebben a hónapban. Az áldozatok többsége kiköpött hasonmásai önnek, ezért feltételezzük, hogy Ön lehet a következő. Legalábbis az adataink szerint ön a legközelebbi lehetséges áldozat. – Döbbenten meredek az öltönyösre. Ez tuti valami vicc. Ki hinné ezt el?! 

- Oké, ha valaki vicces kedvében van, az nem én vagyok, úgyhogy mellőzzük ezeket az idióta poénokat, rendben? – Szavaim ellenére elfog egyfajta émelygés. Muszáj lehuppannom egy székre, mielőtt itt esek össze. - Sajnálom, Miss. Sunrise. Viszont ennek fényében szeretnénk, ha kerítene maga mellé egy jó barátot és hazamenne. Lehetőleg jó pár hétig maradjon otthon… – Be se fejezheti a mondatát felállok, és köszönés nélkül távozom. Az ajtó előtt Hannah holtra vált arccal fogad. 

- Úristen… - Karon ragad, és elkezd az iskolából kifele húzni, amit nem egy diáktársunk furcsálló pillantással jutalmaz. Beletelik egy pár percbe, míg összeszedem magam annyira, hogy rászóljak a lányra. 

- Hannah, attól függetlenül, hogy tőből kicibálod a kezem, nem fogok tudni megnyugodni. – Hangom nem több halk suttogásnál, de barátnőm azonnal megáll és a vállamnál fogva ránt rajtam egy nagyot. 

- A francba is, valaki meg akar téged ölni, érted? Nem lehetne csak egyszer, hogy Te is kiborulj?! – Hannah hiszti rohama csak egy csepp olaj a tűzre, egyre ingerültebb vagyok. Mélyeket lélegzem, de a hányingerem egyre csak rosszabbodik. 

Felidézem magamban a fényképen látott férfi arcát. Minden kétséget kizáróan veszélyesnek tűnt, de… Olyan nehéz elképzelni, hogy akárkit is bántana! A szeme tele volt elkeseredettséggel, bánattal és magánnyal. Egy olyan férfi szemei, aki túl sok mindent látott ebből a világból. 

Nem tudom, hogy egyáltalán mikor indultunk el újra, de szétnézve a helyiségben, felismerem a saját szobámat. Hannah mellettem ül, és arcomat szemléli. Megnyugtatónak szánt mosolyt villantok felé. 

- Lélegezz mélyeket, Szivi. Nem lesz semmi baj. – Felállok az ágyról, de Hannah egyből utánam kap, mintha félne akár egy lépéssel is eltávolodni tőlem. 

- Nyugi, csak zuhanyozni megyek. – Tettetett vidámsággal próbálom megnyugtatni. – Szeretném, ha most hazamennél. Nem lesz semmi bajom. 

- Biztos vagy benne? - Hát… Azt hiszem. – Ritkán néznek rám ilyen csúnyán… - Jaj, nyugodj már meg! Mi bajom lehetne a tulajdon lakásomon?

 - Mondjuk valami tébolyodott kikap a zuhanyfülkéből, megerőszakol, aztán felnyitja a torkod és a véreddel festi újra a fürdőszobát… Elég ennyi vagy soroljam tovább?! 

- Szerintem meg túl sok horror filmet néztél mostanában. – lekapom a köntösöm a szék karfájáról és bevonulok a fürdőszobába. 

Hagyom, hogy a vízcseppek lefolyjanak a bőrömön, míg én a gondolataimba merülök. Vállamat a csempének támasztom. Előttem lebeg annak a férfinak a szeme. Egy gyilkos szeme, amelyben olyan vihar tombol, aminek villámai mintha egyenesen felém csapnának. Összehúzott szemmel meredek magam elé. Tulajdonképpen miért is gondolkodom én egy olyan emberen, aki minden valószínűség szerint meg akar ölni? Sóhajtva elzárom a csapot és kinyúlok a törülközőmért. A hajam szárítását utoljára hagyom, így a melegítőm azonnal vizes lesz, amint felveszem. 

- Hé! – A hajszárítót túlordítva jelenik meg mellettem Hannah. Ijedtemben majdnem a kádba ejtem a szárítót. A mellkasomra szorított kézzel fordulok barátnőm felé. 

- Ha meg akarsz ölni, legközelebb legalább szólj! 

- Nem vagy vicces. Mindegy, nem ez a lényeg. Hazamegyek egy pár órára, aztán jövök, oké? Nálad alszom egy darabig. – Ledermedve meredek rá. Nem túlzás ez egy kicsit? 

- Figyelj, nincs szükségem pesztrára! – Meg sem hallja a legjobb barátnőjét, hát ez jellemző.

Kifordul az ajtón, és erősen becsapja maga mögött, de úgy, hogy még a képek is belerázkódnak a falon. Ha az ember olyan fiatalon él egyedül, mint én, a barátai hajlamosak túlaggódóak lenni. Jönnek a kérdések, hogy „Nem vagy magányos?” vagy „Miből élsz?”, esetleg ami még előfordul a „Van mit enned?”. Hannah nagyszerű barátnő, kívánni se kívánhatnék jobbat. Egyedül élek, mert az édesapám már sok-sok éve meghalt, ezután pedig az a nő, akit nem vagyok hajlandó anyámnak nevezni, az önzőségével és a zsarnokságával egyenesen megkeserítette az életemet. Ekkor döntöttem el, hogy elköltözöm. Így hát lassan már két éve élek egyedül, de nem érzem azt, hogy magányos lennék. Hisz itt van nekem Hannah. 

A törülközőt a vállamra terítve sétálok a fésülködőasztalomhoz, hogy kifésüljem még enyhén nedves hajamat. - Be kellett volna zárnod az ablakokat. – A mély férfibariton hallatán úgy érzem, még a szívverésem is kihagy egy ütemet. Megpördülök, hosszú hajam az arcomba csapódik. 

Ő az. 

A kezem elkezd remegni. Ott áll a szobám sarkában, hátát lazán a falnak veti, és úgy méreget, mintha soha nem látott volna még nőt. Ismerős viharszürke szemeiben a már korábban is látott villámok cikáznak, és ahogy találkozik a tekintetünk szinte hallom a mennydörgést. Valóban… óriási. Erre nem találok jobb vagy kifejezőbb szót.

- Mit akar tőlem? És hogy jutott be ide? – Hátrálok, de a hátam rövid időn belül már a falnak ütközik. Annyira felpréselődök, amennyire csak tudok. A férfi ellöki magát a faltól, egyre közelebb jön hozzám. A szemei mohón pásztázták minden egyes porcikám. Nem kellene, hogy ez ilyen jó érzéssel töltsön el. 

- Be kellett volna zárnod az ablakokat. Így akárki bejuthat, aki be akar. - Aki be akar?! A nyolcadikon vagyunk! – A szavak csak úgy kibuggyannak belőlem, egyszerűen nem tudom azokat visszafojtani. Szinte már teljesen hozzám préselődik, olyan közel áll. Kezébe veszi az egyik hajtincsemet, a kezem és a lábaim pedig már szinkronban remegnek a gyomrommal. 

- Mit akar tőlem? – Nem merek hangosan szólni hozzá. Olyan, mint egy zsákmányát becserkésző párduc, ami ugrásra készen lesi a kiszemelt préda minden egyes mozzanatát 

- Tőled semmit. Nekem Te magad kellesz. – A gyomromban felébrednek azok a bizonyos pillangók, ahogy szája az enyémre simul, és az első gondolatom az, hogy Hannah-nak igaza volt. Egy perverz csókolgat a szobámban. 

Kezemet a mellkasára teszem, úgy próbálom távol tartani, de… nem sikerül. A kezeim nem engedelmeskednek nekem, ernyedten kapaszkodnak a férfi felsőjébe. Nyelve végigzongorázik a fogaimon, majd lágyan a szájába szívja az alsó ajkamat. számat önkéntelenül is résnyire nyitom, mire ő azonnal gyengéden befurakszik. Ez a férfi akar megölni engem… de ez ebben a pillanatban akkora képtelenségnek tűnik, hogy az elmondhatatlan. Elmélyíti a csókot, keze a derekamra vándorol, testemet szinte magához préseli. Érzem a dagadó izmokat a mellkasán, és bódítóan férfias illatát. A szájának citromfű íze van… 

Úristen, mégis mi a fenét csinálok?! Mintha megérezte volna kezdődő kétségbeesésemet, eltávolodik tőlem. Lihegve támasztom a falnak a hátam, és próbálok rájönni, mi ütött belém. Hiszen én az előbb… én az előbb… 

- Mennyi idős vagy? – Megfordul a fejemben, hogy nem válaszolok, de mintha az agyam automatikus engedelmességre lenne programozva, kicsúszik a számon a felelet. 

- Tizenhét. – Pillantásom a tekintetén állapodik meg. Szemeit komótosan végigjáratja a testemen, és ez kifejezetten rémítő. Védekezve takarom el magam a kezeimmel, ám ő elégedetlenül felmordul. Felemeli a kezét, felém nyújtja őket…

- Ha egy ujjal is hozzám ér, sikítani fogok! – Hangom élesen csattan a levegőben, akár egy ostor, de nem törődik vele. Óvatosan megfogja a kezem, és mintha nem is tanúsítanék ellenállást, elhúzza a mellkason elől. Valami idegen nyelven suttogott nekem valamit, amit egyértelműen nem értek. Kezeimet a fejem fölé bilincseli, meglepetten érzem, ahogy ujjainkat összefűzi, és ennek ellenére mégsem érzek okot arra, hogy sikítsak. Ajkai a nyakamat cirógatják, majd onnan halad egyre lejjebb. Nem tudom eldönteni, hogy mihez kezdjek. Elvégre, legyen ez a kényeztetés akármilyen jó érzés. nem hagyhatom, hogy ez az állat azt tegyen velem, amit akar. Megfeszítem a kezem, de ő meg sem érzi. Ellenállásom csak addig tart, míg meg nem érzem forró nyelvét a mellem felső domborulatán. 

Az érzés valami… letaglózó, és mielőtt összepréselhetném az ajkaimat, egy hangos nyögés szakad fel a torkomból. A férfi egy elégedett fél mosollyal néz fel rám, majd tovább cirógat. Sosem volt még részem ilyesmiben, és az élmény hatására azt sem veszem észre, hogy elengedi a kezem. Mintha egy villám csapna belém, képtelen vagyok az ellenállásra, ujjaim szorosan markolják a vállát, egyfajta támasznak használva őt. Kezei a combjaimat simogatják, aztán… 

Aztán egyszer csak vége. Lecsúszom a földre, kezeim mellettem remegnek az imént történtektől. Ő előttem guggol, és ha a szája nem is, de a szemei mosolyognak. 

- Mi a neved? 

- Makayla. Makayla Sunrise. – Hangom nem több leheletnyi suttogásnál. Hallom, hogy kattan a zár, de a férfi meg sem mozdul, csak néz, mintha minden vonásomat meg akarná jegyezni. 

- Kayla, megjötte… Mi a franc?! – A táska nagyot csattan a földön, ahogy Hannah kiejti azt a kezéből. Döbbenten járatja a tekintetét köztem és az előttem guggoló férfi között. A félelem lassan kezd újra visszakúszni a zsigereimbe, a gyomrom összeszorul, ahogy hátrább próbálok csúszni. 

- Nem megmondtam neked, hogy ne gyere, amíg nem szólok te Idióta! – Hannah mérgesen felénk trappol, és teljes erejéből nyakon vágja őt. Döbbenten meredek barátnőmre, akinek tűzvörös, festett haja éppen csak a válláig ér, zöld szemeiben pedig gyilkos villámok cikáznak. 

- Mintha említettem volna, hogy tojok a parancsaidra. - A férfi fájdalmas arccal tápászkodik föl, ám válaszáért egy újabb tasli jár. Hápogva próbálom magamra vonni a figyelmet. 

- Mégis… ti hogy… mi a fene van?! – Mindketten rám néznek, majd sóhajtva egymásra. Hannah oldalba löki a Férfit. Így, nagybetűvel. 

- Ez a hülye gyerek, aki mellesleg nem akar megölni, Noah. – Noah int felém egyet, mintha Hannah éppen csak egy baráti társalgást szakított volna félbe. Egyre dühösebb és dühösebb vagyok. Hannah szavai elakadnak, meredten néz rám. 

- Nem fogsz kiakadni, ugye? – Á, ugyan, hiszen mi okom lenne kiakadni? Elvégre csak egy teljesen ismeretlen férfi tört be a nyolcadik emeleti lakásomba az ablakon keresztül, és jó fél óra petting van mögöttünk. Tényleg nem értem, miért feltételezik, hogy én bármiért is kiakadok. 

- Nyugodj meg, Kayla. – Noah az állam alá nyúl, mire én megdermedek. Vajon miért érzem magam ilyen tehetetlennek, mikor hozzám ér? - Te is érzed, ugye?

Hangja egész mélyre hatol, egészen a lelkemig. 

- Gyerekek, hányni fogok. Noah, legalább akkor fogd vissza magad, mikor itt vagyok. Amúgy is, nézz már rá szegény lányra. Azt sem tudja, mi történik vele. Legalább világosítsd fel, mielőtt letámadod! – Hannah úgy beszél hozzá, mint egy óvodáshoz, de ő nem figyel rá, csak engem néz. Mohón falja az arcom összes vonását, mintha mindet meg akarná jegyezni. Hannah ökölbe szorított kezeivel jókora tockost lekever neki. 

- Mondom, hogy elég! 

- A francba már, Hannah! Nem vagy a főnököm, sem az anyám! 

- Ezer szerencse, ha ilyen fiam lenne, már rég valamelyik villanyoszlopon lógnék! 

- Elhiheted, nem szednélek le semmi pénzért! 

- Uh, ez övön aluli volt, te kis… 

- Volnátok szívesek elmagyarázni, mégis mi a fene folyik itt? – Kezdem komolyan felhúzni maga, de hát kit nem idegesítene fel, ha egy teljesen idegen férfi, aki elméletileg még meg is akarja ölni, belopózna a lakásba, megpróbálja megerőszakolni, aztán elkezdenek vitatkozni a legjobb barátnőjével. Magyarázatot akarok! Most! 

Lehuppanok az ágyamra, még mindig megtartva a távolságot, és keresztbefont lábakkal, várakozva nézek rájuk. 

- Hallgatom. – Hannah összezavarodottan néz rá a férfira, de Ő csak engem néz. Zavarban vagyok a tekintetétől, mégis úgy érzem, nem szabad félrenéznem. Végül Hannah megunja, és beletörődő sóhajjal leül a földre, pontosan velem szemben. Noah a falnak támaszkodva lehunyja a szemét. Barátnőmre tekintek, válaszokat várva. 

- Jól van már, csak ne nézz rám így! De előre szólok, úgysem fogod elhinni nekem. Tehát akkor… Azt sem tudom, hol kezdjem. Rendben, kezdem, mondjuk onnan, mikor megkaptuk ezt a feladatot. – Nekem aztán mindegy hol kezdi, csak beszélhetne már. - Körülbelül három éve kezdődött. Akkor kezdted el a gimnáziumot… 

- Igen, tudom. Ott voltam. 
- Előre jelzem, ha azt akarod, hogy elmagyarázzam a dolgokat, ne szólj bele! – Becsukom a számat, még a nyelvemre is ráharapok a biztonság kedvéért. 

Hannah összehúzott szemmel figyel, majd egy sóhaj után folytatja. 
- Tehát, minden akkor kezdődött, mikor elsőéves voltál. Bár ez nem is az eleje… - Az arcom a kezeimbe temetem, és egy elhalló nyöszörgést hallatok. Noah fáradt sóhajjal befogja nevetgélő barátnőm száját. 
- Majd én átveszem. – Mély hangja a tenger morajlására emlékeztet, szinte hipnotikus. – A csoport neve, aminek mi dolgozunk, Fekete Szárny. Akár meglepő, akár nem, ez a démonokból álló csoport démonokat írt. Olyan démonokat, akiket az őrület magával ragadott. Ne szólj közbe! 
Becsukom a szám, és újra rá függesztem a tekintetemet. Arca kifejezéstelen, és ez valamiért rossz érzéssel tölt el. 
- Azon gondolkodsz, hogy ennek az egésznek mi köze hozzád, igaz? Nehéz ezt elmagyarázni… - Hannah megérinti Noah vállát. A férfi ránéz, viharszín szemeiben némi bizonytalanság. Felém fordítja a fejét, aztán bólint Hannah felé és távozik a szobámból, nem tudom, hogy hová. Helyét egy furcsa hiányérzet veszi át. 4Mi történik velem? 
Hannah komoly arccal néz rám, ebből tudom, hogy nekem most nagyon is figyelnem kellene ahelyett, hogy ábrándozok. Bocsánatkérően ránézek, és figyelmesen hallgatom. 

- Mesélek neked egy kicsit a démonokról, oké? Az emberek sok hülyeséget kitaláltak már rólunk. Mi az isteneknél alacsonyabb, az embereknél magasabb rendű lények vagyunk. Minden démonnak egyetlen egy különleges képessége van, amit belátása szerint használhat. Ha egy démon túl sokat használja az erejét arra, hogy ártatlan életeket oltson ki, hogy úgy fogalmazzak, ahogy Noah, „elragadja az őrület”. A mi nyelvünkön ezt úgy mondják, „Orada Astiba”. Ez annyit tesz, hogy „Elvész a léte”. Ilyenkor minden fajtámbeli értelmetlen gyilkolásba kezd, magával ragadja a vér szaga és látványa. – Ahogy belenézek zöld szemeibe, tudatosul bennem a valóság. Ez nem egy rossz vicc. Nem egy rémálom. Démonok a jelek szerint sem csak a mesékben léteznek, ahogy azt eddig hittem. De egy valamit még mindig nem értek… 

- Hogy jövök Én a képbe? – Hannah, ajkain halvány mosollyal, leint. 
- Most akartam belekezdeni. A démonok nem halhatatlanok, viszont több száz évig élnek, és nem halunk bele olyan sebekbe, mint például egy ember. Viszont több száz év nagyon-nagyon hosszú idő, és ez alatt az idő alatt a démonok csak egyszer választanak párt maguknak. Az a nő/férfi lesz az, akit élete végéig szeretni fog. 
- Sajnálom Hannah, de én még mindig nem értem. 
- Jaj, Életem! Te tényleg elég nehéz felfogású vagy. – Anyád! – Akkor elmagyarázom úgy, ahogy az ovisoknak szokás, jó? Gondolj csak bele! Mit érzel, mikor Noah a közeledben van? 
- Nem igazán tudom… Félek tőle, de mégsem. Van benne valami hihetetlenül vad, és… 
- Úgy érzed, meg kell szelídítened, igaz? – Fintorogva bólintok. Csöndben ülünk egymás mellett. A kérdésem még mindig ugyan az: Mi közöm nekem a dé… Úristen. Jóságos Úristen! 

– Csak leesett végre, ugye? 
- Azt ne mondd, hogy Ő… meg Én? Mi? – Hannah mosolya lehervad, ismét komolyan bámul kék szemeimbe. 
- Úgy van, Kayla. Te az övé vagy, a szíved és a tested az első pillanatban elfogadták ezt. Már csak az agyad van hátra. – Tüdőm azonnal levegőt követel, de nehezemre esik lélegezni. Túl sok információ ez egy napra. Nagyon nehezen, de azt még talán képes vagyok feldolgozni, hogy léteznek démonok. Esetleg még azt is, hogy a legjobb barátnőm is az. De az, hogy engem valaki a sajátjának tartson, nem állapot. Igenis van beleszólásom, hogy kihez akarok tartozni. De aztán eszembe jut Noah nyelvének forrósága és érintésének vadsága. Szívem meglódul, a testem azonnal felforrósodik, és megkönnyebbülésért kiáltozik. Arcom vörösségét szőke hajam mögé rejtem. Hangom alig több suttogásnál. 
- Van választási lehetőségem? 

- Az egyetlen, akinek nincs választása, az Én vagyok. – Felkapom a fejem és az ajtó felé fordulok. Noah lazán a falnak támaszkodik, de nem néz a szemembe. Fogalmam sincs, mikor jöhetett vissza. Ránézek Hannah-ra, aki bólint, majd Noah-t kikerülve távozik a szobából. 
- Nézz rám! – Felnyitja azokat a gyönyörű, viharszín szemeit, melyben most is eszeveszett villámok cikáznak. Hosszú ideig nem szólalunk meg, de sosem voltam az a csendes fajta. - Miért mondták nekem azok az emberek, hogy meg akarsz ölni? Azokat a lányokat… tényleg te végezted ki? 
A kérdés hallatán szemei összeszűkülnek, a harag apró szikrája jelenik meg bennük. 
- Azok csak undorító férgek voltak. Démonok, akik megpróbáltak bemocskolni téged. Megérdemelték a halált. – A szavaiból áradó düh megrémiszt, és egyben könnyebbséggel tölt el, mert így már biztosra vehetem, hogy nem vagyok veszélyben. Még mindig egymást bámuljuk, mikor tesz felém egy lépést, majd bizonytalanul megtorpan. Elgondolkodva meredek rá.

Mit kellene most tennem? Azt mondta, van választásom, de akkor a szívem miért akar azonnal odarohanni, hogy ne legyen annyira magányos? A testem miért lángol, akárhányszor a szemébe nézek? 
- Engedd, hogy bizonyítsak Kayla! Engedd, hogy bebizonyítsam, érdemes vagyok arra, hogy az Enyém légy! - Elkínzott hangja könnyeket csal a szemembe, de túl bizonytalan és fáradt vagyok ahhoz, hogy most akármiről is döntést hozzak. 
- Adj nekem egy kis időt! Ez nagyon sok információ egyszerre, ne várd el tőlem, hogy azonnal, mindenféle megfontolás nélkül döntsek. Ne haragudj, de fáradt vagyok, és pihenni szeretnék. – Kikerülöm, nem nézek rá. Lefekszem az ágyra, a takarót a fülemig húzom. Hallom, hogy kisétál a szobámból. 

Ez nem igazságos. 
Nem akarom, hogy bárki szenvedjen miattam. Nem akarom, hogy az életem megváltozzon. Ha az eszemre hallgatnék, elrohannék innen, amilyen messzire csak lehet. De ha a szívemre… akkor nem tudom, hogy mi lenne. Olyan sok ez a „nem tudom”. 

Valaki arrébb lökdös az ágyban. Azonnal tudom, hogy Hannah az, mégis döbbenten nézek fel. Befekszik mellém az ágyba, és újra betakargat bennünket. 
- Kayla? 
- Hm? 
- Utálsz engem? – Kérdése meglepetésként ér. Kitapogatom a kezét a takaró alatt, és megszorítom. 
- Dehogy! Miért utálnálak? 
- Becsaptalak, egy „gyilkost” hoztam a házadba és még ehhez hasonló apróságok. – Szarkazmusán muszáj elnevetnem magam. 
- Nem haragszom. Hannah, én tényleg nem tudom, hogy mihez kezdjek. Mit kellene tennem? 
- Ezt egyedül csak te tudhatod, Babám. Most aludj! 
- Miért nem mondtad el hamarabb? – Mélyet sóhajt és felül az ágyban. 
- Noah nem akarta, hogy tudd, de hidd el: Nem is lehetnél nála jobb kezekben.