23. Fejezet: "Számomra csak a szíved a fontos..."

Jó szórakozát!! :)

"Az árulót mindig a barátaid között keresd."

/Mara Meimaridi/

- Ne merészeld, Kolja! – Kikapom Nikolai kezéből a vázát. Ez a hülye majdnem leejtette a felbecsülhetetlen értékű Ming vázámat! Hannah mosolyogva ugrik utánam, hogy a kezemnél fogva visszahúzzon új otthonunk kanapéjára. Nem messze anyák házától, én és Noah vettünk egy háromszobás lakást. Közvetlenül mellénk Alex és Hannah költözött be, Kolja pedig nálunk „csövezik”, hogy az ő szavaival éljek. Muszáj volt kiköltöznünk anyáéktól, mert… nos, érkezik a kistesóm. Anya most van a harmadik hónapban, míg én már lassan a hetedik végére érek. A hányós korszaknak vége, üdvözöllek hát- és derékfájás! 

Tehát mint említettem, vettünk egy lakást a régi házam árából. Sőt mi több, Nina is itt van velünk. Soha nem voltam még ennél boldogabb, és ez paradox módon rossz érzéssel tölt el. Akármikor éreztem magam felhőtlenül boldognak, mindig történt valami. Furcsa, hogy se Ulrich, se pedig Bran nem keres minket már több mint fél éve, de igyekszem nem megmérgezni a hangulatomat, szóval bőszen hallgatok. Noah lép elém, csókot nyom először a homlokomra, aztán az egyre növekvő pocakomra.

- Minden rendben? – Imádom, mikor így törődik a kényelemmel meg minden, de aggodalmaskodása néha már kissé kóros. Csak mosolyogva bólintok egyet, és megcsodálom az én erős démonom izmos, hatalmas testét. Egy egyszerű farmer van rajta (alsónadrág nélkül, természetesen), meztelen felsőtestén pedig izzadság gyöngyözik. 

Új otthonunk utolsó simítása: berendezni a hajlékot. Ebben Alex és Kolja vannak a segítségünkre, de természetesen én és Hannah is kivesszük a részünket a munkából. Mi hordjuk a kaját és a piát. Ez igenis megerőltető feladat! Forró pillantást vetek a Noah köldökétől induló szőrszálakra, amelyek egy keskeny sávban eltűnnek a nadrág korca alatt. Nem kell megerőltetnem a fantáziámat, hogy tudjam, mi van a farmer alatt. Noah semmit nem bíz a véletlenre. A démon az államnál fogva maga felé húzza a fejem, és egy hosszú, mély csókkal jutalmazza érdeklődésemet. Megnyalja a felső ajkamat, és a számba suttog.

- Később – Egy utolsó csók után visszamegy a már háborgó Alexhez. Egy laza mozdulattal kikapja a vámpír kezéből a kiságyat, és mintha egy kiló kenyeret cipelne, óvatosan lerakja az új, rózsaszínre festett gyerekszobába. A négy hónappal ezelőtti ultrahang vizsgálat ugyanis elárulta nekünk: egy egészséges, gyönyörű kislány boldog szülei leszünk, nem egész két hónap múlva. A karjaimban akarom tartani… Vajon olyan lesz, mint én? Vagy mint az apja? Istenem, olyan messze van még! Nem akarok addig várni!

- Hahó! – Úristen, ne már… Hannah megfeszül, míg én tantaluszi kínokat átélve, feltápászkodom a kanapéról. Mire a bejárati ajtóhoz érek Harrisson be is engedi magát. Kíváncsian néz körül az előszobában, kikerekedett szemmel nézegeti a komódra rakott fényképeket. Az elsőn én vagyok, anya és a nevelőapám. A másik szintén családi fotó, csak ott a vérszerinti apám ölel át minket. Barega arcáról csak úgy süt a boldogság, szemei zafírként ragyognak, mikor anyára néz. És istenem, az a büszkeség a hangjában, mikor a kisbabájukról van szó! Kíváncsi lennék, hogy akkor is ilyen-e a hangja, mikor rólam beszél valakinek… A harmadik fotón én, Hannah, Alex és Kolja pózolunk. A képet Noah csinálta, de szegény annyira nevetett, mikor a kép készült, hogy egy kicsit homályos lett… És végül, a falra felakasztva a ház ura és úrnője. Makayla és Noah Saetta.

- Mr. Harrisson? – Még ki sem mondtam a nevét, odabentről egy mély mordulás, és hangos csörömpölés hallatszódig ki. Aggódva fordulok hátra, de Hannah vigyorogva int. Akkor gondolom nincsen semmi baj… Visszafordulok Harrisson felé. A rendőr tátott szájjal mered rám, pontosabban a hasamra. Összevont szemöldökkel a pocakomra teszem a kezem. Mielőtt megszólalhatnék, egy hatalmas, erős kéz ragadja meg gyengéden a tarkómat. Noah birtoklásról szóló érintése felkavar bennem valamit, ami eddig nyugodtan hevert valahol mélyen bennem. Látom Harrisson elképedt arcát, a félelmet a szemeiben, és én mégis csak arra tudok gondolni, hogy milyen messze van a hálószoba. Üdvözöllek Nimfoföldön…

- Jó napot biztos úr. Miben segíthetek? – Noah mézes-mázas hangja hallatán a hideg futkos a hátamon. Eddig, ha így beszélt valakihez, az rendszerint nem érte meg a következő találkát. Harrisson rá sem hederít, engem néz meredt szemmel. Hallgatag bámulása megrémít, egy kicsit közelebb húzódok Noah-hoz. Férjem szeme lassan, de biztosan vörösbe fordul, szembogara addig sötétül, míg éjfekete nem lesz. Óvatosan oldalba bököm, felém kapja a fejét. Lehunyja a szemét, és vesz egy mély levegőt. Bátorítóan átkarolom a derekát. Harrisson hálás lehet azért, amiért Noah még nem cincálta darabokra. Mióta minden este megpróbál felhívni, kifejezetten várta ezt a találkozást. 

Végső kétségbeesésemben telefonszámot cseréltem, de rendőr lévén hamar kiderítette azt is. Fogalmam sincs, mit tehetnék még annak érdekében, hogy leszálljon rólam, még mielőtt Noah türelme végképp elfogyna…

- Kayla, maga… Jól látom? – bök félszegen a hasam felé. Arca zöldes árnyalatot vesz fel, mintha… undorodna.

- Hogy terhes vagyok? Micsoda meglátás! – mosolygok gúnyosan. Noah immár lenyugodva nézi az egyre sápadtabb rendőrt. Aggódva közelebb húzódnék, de Noah visszatart, és a háta mögé tol. Harrissonnak szüksége van pár percre, amíg összeszedi magát. Ellenségesen néz Noah-ra. 

Ő csak felvont szemöldökkel a kezét nyújtja. Először úgy tűnik, Harrisson nem fogadja el, de aztán csak megtörik a jég, és megragadja a felé nyújtott jobbot.

- Noah Saetta.

- Logan Harrisson. Ön Kayla bátyja? – Sugárzik róla, hogy ezt még ő sem gondolja komolyan. Noah harsányan felkacag. Mögöttünk Kolja és Alex kuncognak, Hannah csak a szemét forgatja. Neki már volt szerencséje Harrison hülyeségéhez.

- A férje vagyok. – Noah hangja szinte dorombolásnak hat, mikor magához húz, és egy csókot nyom a hajamra. Mosolyogva felnézek rá, de a rendőrre pillantva minden jókedvem azonnal elillan. Harrisson arca gonosz vicsorba rándul, izmai, megfeszülnek. Félek, hogy nekiugrik Noah-nak, de végül az életösztöne nyer. Mély lélegzetet vesz, és tesz egy lépést a kijárat irányába.

- Jól van, Mr. Harrisson? – Noah hangja felhívás keringőre. A férfi dühösen ráemeli a tekintetét. 

És ekkor meglátom rajta a felismerést. Hiszen Noah-t még mindig keresi a rendőrség! És nekem nagyon úgy tűnik, hogy erre Harrisson is rájött.

- Kayla, tudja, hogy ki ez a férfi?! – Hangja olyan, mintha megütötte volna a főnyereményt. Biztos azt hiszi, nem emlékszem arra a képre, amit majdnem egy éve adtak a kezembe. Akkor először láttam meg Noah-t. Vagy legalábbis a mostani emlékeim szerint az volt az első. Még nem emlékszem mindenre, ami az esküvőnk előtt történt. De a ceremóniára már vissza tudok emlékezni. Harrisson a fegyvere után nyúlt, de Hannah hirtelen mögötte terem, és kitépi azt a markából. Bájos mosollyal gyűri össze, pont, mint egy papírgalacsint. Harrisson elhűlten néz először rám, majd mindenkire szépen, sorban. Utoljára Noah-t hagyja, majd sarkon fordul, és kirohan a házból.

- Nagyszerű. Még csak most költöztünk be, de az otthonunkat hamarosan elözönlik a rendőrök. Tudtam, hogy túl szép ahhoz, hogy igaz legyen… - sóhajtom magam elé. A bejárati ajtó újra kitárul, de ezúttal Apa és anya dugják be a fejüket. Anya azonnal hozzám siet, már amennyire növekvőben lévő pocakja engedi, és sápadt arcomat kezdi vizsgálni. Túl sok terhességről szóló könyvet olvasott az utóbbi időkben, és minden egyes találkozásunk alkalmával azt vizsgálja, nem-e épp akkor folyik el a magzatvizem. Szerencsétlen kistesó, már most sajnálom… Főleg, ha ő is lány lesz. Várjunk csak!

- Anya, nem ma voltál ultrahangon? – Anya arca egyből kivirul.

- De igen!

- Jaj, ne kelljen már harapófogóval kihúzni belőled!

- Kislány lesz, Kay! – Örömujjongásban törünk ki. Lesz egy kishúgom! És egy kislányom is… Előre látom, ahogy anyával elmegyünk babaruhákat vásárolni… Szegény férfiak, mit kell majd kiállniuk… De azért elég fura, hogy a lányom idősebb lesz, mint a húgom, de nem hiszem, hogy ez akármelyikünknek is problémát okozna. Noah is mosolyogva gratulál, de azonnal le is fagy az arcáról, mikor apa hozzám fordul.

- Egyébként, most láttuk azt a rendőrnek csúfolt patkányt leszelelni. Elég sápadt volt, és úgy rohant, mintha üldöznék. Valami ördögökről magyarázott…

- Az a féreg… - morogja Noah. Elé sétálok, és a mellkasába fúrom az arcom. Izmai azonnal elernyednek, a feszültség elszáll a testéből, és ez határtalan örömmel tölt el. Boldog vagyok, hogy én lehetek Noah számára a nyugalom forrása, hogy bennem leli örömét. Kívánhatna mást egy nő? Nem hiszem. Apa és anya értetlenül merednek ránk, de túlságosan elfoglal Noah megnyugtatása, így Alexander veszi át a szót. Szinte nevetve meséli el, hogyan változott át Harrisson arca zöldből hófehérré. Pedig Ninával még nem is találkozott. Mint mindig, most is alszik. Komolyan mondom, még egy ilyen lusta macskát! Az egész társaság együtt nevet Harrissonon, engem és anyát leszámítva. Ő is ugyan azt gondolja, mint én. Nem lett volna szabad felfedni előtte, hogy nem emberek. Lehet, hogy idecsődíti az egész rendőrőrsöt. 

Később, mikor már csak ketten vagyunk, megosztom Noah-val ezt a félelmemet.

- Nem fogja, bambina. Tudja nagyon jól, hogy senki nem hinne neki.

- De téged keres a rendőrség. Téged még mindig el vihetnek!

- Semmi nincs ezen a világon, ami elszakíthatna tőletek, Kayla. Az ég világon semmi. – Szavai megnyugtatnak, felmelegítenek. Az ágyon fekszünk, Noah hatalmas tenyere a pocakomat simogatja.

- Szerinted mi legyen a neve? – suttogom meghatottan.

- Gabriella. Isten harcosa. – susogja vissza. Felemeli a fejét, és egy lassú, de szenvedélyes csókkal a hátamra gördít. Fölém hajol, de vigyáz, hogy a hasamat ne nyomja össze. Lassú nyelvcsapásokkal kényezteti a nyakamat, addig kínoz, míg egy nyöszörgést nem csal ki belőlem. Feltolja a hálóinget a combomon, de mielőtt lehúzná rólam, kopognak az ajtón. 

Noah szélsebesen pattan ki az ágyból, míg én ijedten magamra rántom a takarót. Az ajtón újra dörömböl valaki.

- A rosszfiúk nem kopognak… ugye? – kérdem bizonytalanul. Noah megvonja a vállát, és az ajtóhoz settenkedik. Kiles a kukucskálón. Testében felenged a feszültség, egy félmosollyal az arcán kinyitja az ajtót. Hófehér üstök kerül a látóterembe, mire én is lehiggadok. Feltápászkodom az ágyról, és a vendégünkhöz sétálok.

- Isten hozott, José. Igaz, a házavató nem most lesz. – Nevetve arcon csókolom, amit ő egy öleléssel viszonoz. Noah-val kezet ráznak, és a nappaliban letelepednek a kanapéra. Én a konyhába megyek, hogy hozzak egy kis innivalót, és valami ehetőt. Szörnyű, hogy a terhes nők mennyit esznek. Fogalmam sincs, hogyan fogom formába hozni magam a szülés után, de (sajnos) ezen még korai gondolkodnom.

- Mi szél hozott erre, José? – kérdi Noah halkan. Azt hiszi, nem hallom…

- Van egy kis gond, Noah. És ez nem telefon téma. Bran meglátogatta Kaylát, mikor visszajött New Yorkba, ezt tudod, ugye? Akkor azt mondta, hogy Kayla szíve kell neki.

- Igen, és?

- Nem szó szerint értette. A kicsit akarja.

Kiejtem a kezemből a poharat. Rettegés tölt el, a lábam és a kezem úgy reszket, mint a nyárfalevél. „Számomra csak a szíved a fontos…”

Akkor azt hittem, hogy szó szerint kell értelmeznem ezt a mondatát, de azt hiszem, tévedtem… A kisbabám kell neki! Noah szalad be a konyhába, és azonnal a karjaiba zár. Alig kapok levegőt, kétségbeesetten kapaszkodom Noah vállába, körmeimet a bőrébe vájom. Az éles, görcsös fájdalom a semmiből bukkan fel, de csak akkor jut el a tudatomig, hogy mi történik, mikor valami nedves csurog le a combomon. 

De az nem lehet! Még van két hónap! Nem születhet meg éppen most! De úgy tűnik, Gabriella másképp gondolja, ő azonnal ki akar bújni. Sikoly csúszik fel a torkomba, de visszanyelem. Nem eshetek pánikba, nem szabad stresszelnem. Azzal csak a babának ártok.

- Noah… A baba… Jön a baba! – nyöszörgöm. Noah egy pillanatra ledermed, majd elbődül.

- Nikolai! – Pár másodpercen belül Kolja robban be az ajtón, és azonnal felméri a helyzetet. Már épp felém vetődne, hogy segítsen, mikor a pánikon José jeges hangja hatol át.

- Sajnálom, gyerekek. Nem csak Bran foga fáj erre a vakarékra. – Mielőtt megszólalhatnánk, José megragadja a karomat, és magához ránt. Noah felénk veti magát, kinyújta felém a kezét, és én is az enyémet. De nem érem el. A gusztustalan nyálka végigcsúszik a testemen, hogy aztán egy teljesen új, de nem egészen idegen helyen térjek magamhoz. Még a fájdalmak közepette is felismerem ezt a helyet. Soha nem fogom elfelejteni, mennyit szenvedtem, míg itt raboskodtam. Két héten keresztül voltam kiszolgáltatva, és voltam odakötve a székhez. Ahhoz a székhez, amelyet most Ulrich Schwarz foglal el…