Sziasztok!
Meghoztam a legújabb fejezetet, remélem tetszeni fog! Kérlek, ne felejtsetek el kritikát írni, ha már elolvastátok! Köszike! ;)
Puszi: Yesaya
Meghoztam a legújabb fejezetet, remélem tetszeni fog! Kérlek, ne felejtsetek el kritikát írni, ha már elolvastátok! Köszike! ;)
Puszi: Yesaya
"Amikor vele vagy, minden értelmet nyer. A szíved kalapál, mellette az vagy, aki lenni szeretnél, nem pedig az, aki tényleg vagy. És a gondolat, hogy nélküle éld le az életed, nemcsak kibírhatatlan, hanem elképzelhetetlen."
/ Szerelem Kölcsönbe c. film/
Éberen
fekszem a nappalink kanapéján, Gabriellával a mellkasomon. A kislány alig egy
órája aludt el, de az elmúlt egy hónapban rájöttem, nem valami nagy alvó.
Inkább sokszor alszik keveset, ha meglehet így fogalmazni. Szabad kezemmel,
amivel nem a popsiját tartom, végigsimítok vörös hajszálain, amik már most
sűrűn meredeznek ki. Ugyan olyan hullámos haja lesz, mint Kaylának…
Lehunyom a
szemem, és magam elé képzelem őt. Már csak így lehetek együtt vele, már csak
így láthatom kék szemeit és széles mosolyát. Nem tudom, meddig fekszem így
elmerengve, de gondolataim közül az ablak zörgése ránt ki. Összehúzott
szemöldökkel ülök fel, olyan óvatosan, hogy még Gabriella sem kel fel,
lefektetem őt az egyik hatalmas párnára, és az ablakhoz osonok. Kikukkantok az
üvegen, de senkit nem látok, kinyitom hát az ablakot. A párkányon egy gyönyörű szép,
ébenfekete toll pihen. Sikerül még azelőtt elkapnom, hogy elfújná a szél, és az
arcom elé emelem. Varjú nyáron?
Megvonom a vállam, és visszafordulok Gabriella
felé. A kislányom álmára már egy hatalmas, szőrös test vigyáz, saját testével
védelmezi a törékeny kislányt. Kayla halála óta Nina gyakran csak leül az ablak
elé, és a kinti sötétséget figyeli. Neki is ugyanúgy hiányzik, mint nekünk…
Kopognak az ajtón, de még azelőtt kinyílik, hogy kiszólhatnék. A nappaliba
Hannah és Barega lépnek be, és nemes egyszerűséggel levágják magukat a fotelba.
Napjában többször is átjönnek, mintha azon izgulnának, hogy bármelyik percben
levethetem magam a tetőről. Ha nem lenne Gabriella, még talán meg is érteném,
de így egy kissé túl aggodalmasnak találom őket. Barega az, aki nem bír sokáig
egyhelyben ülni. Feláll, és Nina pofáján végigsimítva karjaiba veszi
Gabriellát, aki a mozdulatra persze azonnal felriad. A nagypapa arca ismerős
neki, széles mosollyal üdvözli, és gügyögni kezd.
Nagy sóhajjal ülök le Barega
helyére, Hannah pedig azonnal a vállamra hajtja a fejét.
-
Nemrég aludt el… - motyogom halkan. Hannah csak halkan kuncog, és megveregeti a
karomat. Aztán egy kissé elkomolyodik, és szintén suttogva hozzám fordul.
-
Voltál kinn Kaylánál?
-
Voltam, de… valami nem stimmelt. – Erre felkapja a fejét.
-
Te is érezted? Alex és Kolja is voltak ott, és azt mondták, hogy olyan volt,
mintha… valaki kiengedte volna az erejét. – Óvatosan biccentek. Már mikor
megéreztem azt a furcsán ismerős energiát, eldöntöttem, hogy kiderítem, mi
folyik itt. Azt akarom, hogy a nejem békében nyugodjon, hogy semmi ne
zavarhassa meg örökké tartó álmát. Ez a legkevesebb, amit tehetek, nem igaz?
-
Ki fogom deríteni, hogy ki volt az.
-
José? – Volt démontársam nevének hallatán azonnal vörösbe fordul a szemem. Az a
szemét elárult minket, az ellenség kezére adta az Egyetlenemet. Ulrich ölte meg,
de José okozta a halálát. Mindkettejük borsos árat fog ezért fizetni, nem
elégszem meg annyival, hogy megölöm őket. Sokáig fognak szenvedni, hogy
érezzék, nekem mit kell átélnem hosszú életem további éveiben.
De most csak
megcsóválom a fejem.
-
Nem hiszem, az ő energiáját ismerem. Erről az energiáról nem tudom eldönteni,
hogy barát-e vagy ellenség. És ez elég aggasztó. – Hannah csak bólint, és
visszafordul a keresztlánya felé. Nina visszacammog az ablakhoz, és
megszaglássza a tollat, amit a párkányra tettem. Felmordul, és fel-alá kezd
járkálni. Hannah és én értetlenül nézzük, ahogy a hatalmas nagymacska az
ablaküvegre teszi a macsát, és próbálja felnyomni azt. Döbbenetéből ébredve
Hanah siet a segítségére, feláll és kinyitja az ablakot. Abban a pillanatban
még egy toll hullik be a lakásba. Hannah értetlenül mered először a tollra,
aztán rám. Mikor tanácstalanul megrázom a fejem, kihajol az ablakon. Akkor
halljuk meg az igazi csodát…
-
Érdekes, felfelé valahogy egyikőtök sem néz!
Makayla
szemszöge:
Hannah
arca, mikor felnéz és meglát… megfizethetetlen. Leugrom a szomszéd erkélyéről,
és könnyedén földet érek az ablakunknál. Mosolyogva libbenek be a lakásba, és
azonnal Nina felé fordulok, egy kissé már morcosabban.
-
Kicsit igyekezhettél volna, már teljesen lezsibbadt a hátsó felem! –
panaszolom. Nem nézek Noah-ra, ismerem őt annyira, hogy tudjam, egyelőre még
fel sem fogta, hogy engem lát. Ha közelednék hozzá, akkor ellenségnek
tekintene, vagy összeomlana. Egyik variációért sem vagyok oda.
Igyekszem a
lehető leglazábbnak tűnni, de azért valljuk be: ha az ember lánya egy hónapig
szenved, miközben a szerettei halottnak hiszik, hát… okoz egy két galibát a
lelki világában. De a fő az, hogy itt vagyok, élek és valószínűleg még hosszú
évekig élni is fogok! Mindenki Nina felé fordul, aki egy gúnyos macskavigyort
ereszt meg felém, majd szűkölve összehúzza magát a padlón. Ugyan azt mondta
nekem, hogy fájdalmasabb nézni, mint átélni, akkor is összerezzenek fájdalmas
morranásaira. Érzem a döbbent tekinteteket a hátamba fúródni, de én csak Ninára
függesztem a pillantásomat.
Ahogy a percek telnek, ahogy a csontok ropognak és
átalakulnak, egyre inkább felismerhetővé válik egy nő alakja. Felemelem a
magammal hozott hátizsákot, és kiveszem belőle azt a lenge nyári ruhát, amit
magammal hoztam. Egy mozdulattal hozzávágom a nőhöz, aki fel sem néz, úgy kapja
el. Mikor már van rajta valami, ami takarja a domborulatait, felegyenesedik, és
körbejáratja sárga tekintetét a szobában. Végül megállapodik rajtam, és egy
halvány mosollyal az arcán hátradobja hosszú, mézbarna haját. Kinyújtja felém a
kezét, amit én habozás nélkül elfogadok, és maga mellé húz. Lesütöm a szemem,
és lányos zavaromban előre és hátra kezdek hintázni. Mint régen a suliban…
-
Halljátok hát szavam, démonok! Mind tudjátok, ki vagyok, köszöntsetek hát kellő
tisztelettel! – Még ki sem mondta, mindannyian térdre ereszkednek, még a sokkos
állapotban lévő Noah is, bár még mindig az arcomat bámulja meredten. Zavaromat
leplezendő, Nina felé fordulok.
-
Zsír király a dolog, meg minden, de engem is igazán felsötétíthetnél, hogy ki
is vagy, mert én passzolom. – motyogom a fülébe. Felém fordul, és válaszra
nyitja a száját, de egy apró gőgicsélés közbevág. A szívem meglódul a
mellkasomban, és apa felé kapom a fejem. A karjaiban tartott rózsaszín kis
csoda sértetten tekergőzik, igyekszik magára vonni a figyelmemet.
Ismerős kék
szemek néznek vissza rám, és már el is indulnék feléjük, ha Nina nem ragadná
meg a karom. Mosolya nem hervad le, de a hangja komolyan cseng a fülemben.
-
Hamarosan a karjaidban tarthatod, de előbb el kell magyaráznom neked, ki vagy,
és hogy mi célból jöttél e világra. Habozva bólintok, és visszafordulok
feléjük.
-
A nevem Otheniri, én vagyok minden démon anyja. – Eltátom a számat. Hűha, ez
súlyosabb, mint gondoltam, és még magamhoz sem térhetek, mert rendületlenül
folytatja. – És te, kedves Makayla… te vagy az én hőn szeretett húgom.
-
Hogy… én? – mutatok magamra. Mintha lenne más Makayla is a környéken. Bakker,
ez kezd egyre inkább egy viccre hasonlítani. Oké emberek, hol a kandi kamera?!
De Otheniri, aki ezek szerint a démonok istennője, csak bólint, és beszél
tovább.
-
Nyolcezer évvel ezelőtt, a húgom Ispra megkísérelt új életet, egy új fajt
létrehozni, mely vetekszik az én szeretett démonaimmal. Megmérgezte őt az irigység,
sok-sok éven át próbálta önnön testéből előhívni hű követőit, de… elbukott.
Ispra túlkésőn vette észre, hogy a vágy, hogy gyermekei legyenek, teljesen
felemésztette őt. Nem tudtam rajta segíteni, és az egyetlen, ami megmaradt
nekem belőle, az egy ébenfekete toll volt. Több ezer éven át sirattam az én
drága testvéremet, de tizennyolc éve… Újra éreztem őt itt. – mutat a
mellkasára. A szívére szorítja a tenyerét, és lehunyja bánatos, sárga szemeit. –
Figyelemmel kísértem az életed, Makayla, és amíg nem jött ez az ifjú démon,
rettegtem. Rettegtem, hogy soha többé nem fogsz az én világomhoz tartozni, hogy
végig kell néznem, ahogy emberként elsorvadsz és meghalsz. De megismerted az
Egyetlenedet, és szerelembe estél a démonoddal, ezáltal lehetővé téve, hogy
ismét az életed részese lehessek. Sok mindenen mentetek keresztül, de végig
kitartottatok egymás mellett, és én eközben vártam a lehetőséget, hogy átadjam
a neked járó erőt. De hibát követtem el, és kis híján újra elveszítettelek,
mert túl sokáig vártam. De végül az, ami eddig a tiéd volt, most újra a
birtokodban van. – Meghatottan nézek rá, és mikor célzatos pillantást vet a
hátam mögé, megértem mire céloz.
Lehunyom a szemem, és kitárom hatalmas,
ébenfekete szárnyaimat. Soha nem fogom elfelejteni, milyen fájdalmakkal járt,
mikor kinőttek, de minden egyes pillanat, ami szenvedéssel telt el, megérte. A
szabadság, amit a szárnyaim nyújtanak egy ember számára elképzelhetetlen.
Számomra már nem. Nem vagyok ember, nem vagyok Thesaurum. Démon vagyok, és nem
hagyom, hogy másképp kezeljenek. Mosolyogva Otheniri felé fordulok, és a kezem
nyújtom neki, pontosan úgy, ahogyan nemrég Ő tette. És pont úgy, mint én,
habozás nélkül megragadja.
-
Hát, bocsi tesó, de nekem mindig Nina maradsz! – Egy percig csak nézünk
egymásra, majd egyszerre tör ki belőlünk a nevetés. Óvatosan megölel, de nem ér
a szárnyaimhoz. Még túl érzékenyek, nem viselik jól, ha megérintik őket. Int
egyet a körülöttünk térdelő, döbbent démonoknak, és egy apró biccentés után
eltűnik. Csak én hallom a hangját a gondolataimban:
Ilua noto linuae
anomore, brora!
„Többé
nem hagylak magadra, testvér…”
Mosolyogva
lehunyom a szemem, és összeszedem minden bátorságomat, hogy Noah szemébe tudjak
nézni. Veszek egy mély levegőt, és kinyitom a szemem. Ijedtemben majdnem
felnyikkanok, ugyanis Noah olyan szorosan áll előttem, hogy az orrom szinte a
mellkasához ér. Nagyot nyelve feljebb emelem a fejem, és a tágra nyílt, szürke
szempárba nézek. Az én torkom is elszorul, felemelem a kezem, és végig simítok
borostás arcán. Istenem, mennyire hiányzott! Amíg Otheniri szentélyében
szenvedtem, csakis ez a pillanat tartotta bennem a lelket. Ez, mikor újra
láthatom az egyetlen szerelmemet, és a kislányt, akinek ketten adtunk életet.
Noah a kezébe veszi az egyik hajtincsemet, és morzsolgatni kezdi az ujjai
között, mintha azt próbálgatná, hogy elporladok-e, vagy sem. Megszorítom a
kezét, mire azonnal visszakapja rám a pillantását. Igazából azt sem tudom, mit
kellene, hogy mondjak.
-
Szia, Noah. – Ó, igen, ez valóban tökéletes volt a viszontlátáshoz!
Legszívesebben elásnám magam…
-
Eltemettelek téged. – Oké, akkor inkább mégsem. Noah szemébe könnyek gyűlnek,
és tényleg nagyon ki lehet borulva, mert meg sem próbálja visszafojtani őket.
Másik tenyeremet is az arcára simítom, és lehúzom magamhoz. Ajkaimat óvatosan a
szájára simítom, és életem egyik leggyengédebb csókját adom neki. Mindig is én
voltam kettőnk közül a gyenge, most mégis úgy érzem, a legapróbb rossz
mozdulatra is összetör. Kizárom a minket körülvevő valóságot, csakis a csókra
koncentrálok, minden csepp szerelmemet felkínálva Noah-nak.
Mikor el akarnék
távolodni, Noah nem enged, szorosan magához ránt, és összegörnyedve a nyakamba
temeti az arcát. Érzem csupasz bőrömön lefolyni könnyeit, de nem ad ki hangot
magából, némán zokog a karjaimban. Megborzongok, és úgy érzem, végre
hazatértem. Fogalmam sincs, mennyi ideig tartom így az ölelésembe, mikor egy
rózsaszín kis csomag úgy dönt, neki is kijár a figyelem. Odakapom a
pillantásom, ahol apa áll könnyes szemmel, de mosolyogva, kezében pedig egy
kislány ficereg, immár kicsit kétségbeesetten hüppögve. Noah felegyenesedik, és
ha nem lenne vörös a szeme, senki meg nem mondaná róla, hogy sírt.
Egy halvány,
szerelmes mosollyal az arcán odasétál apához, és átveszi tőle a babát.
Megbabonázva figyelem az apró kezecskéket, amik felém nyújtóznak. Könnyes
szemekkel nyúlok érte, hogy végre valahára magamhoz ölelhessem őt. Noah
átnyújtja őt, de egyik kezével továbbra is tartja, másik kezét a derekamra
simítja, és szorosan a mellkasához húz. Elgyengülve dőlök neki, nem törődve a
szárnyaimat égető fájdalommal. Végre a karjaimban tarthatom a kislányomat!
Végigsimítók puha arcán, és vörös hajtincsein. Istenkém, már most is tiszta
apja, mi lesz majd később? Gabriella, az én kicsi szemem fénye…
-
Azt hiszem, tényleg haza értem… - susogom a pici arcocskának. Noah egy puszit
nyom a hajamra.
-
Isten hozott itthon!
Drága Saya...
VálaszTörlésTe most csak megpuhítasz minket! Ismerlek. Most minden szép és jó, de ezután?!? Ne értsd félre, én vagyok a legboldogabb, csak félek. Félek, hogy itt még baj lesz. Mindenesetre nagyon aranyos és tökéletes rész lett! Siess a kövivel!!! :)
Xoxoxo Réka
Kedves Rékám, eszembe sem jutott ilyesmi. :D Ne félj, én majd mindent elintézek ;)
TörlésKöszönöm, hogy írtál! ♥
Puszi: Yesaya
Szia Saya!
VálaszTörlésFogalmam sincs, mit írjak most neked. Megleptél. Ledöbbentettél. Jelenleg a sulimból jelentkezem, ahol két szünet alatt elolvastam. Bevallom, erre nem számítottam. Mindenre, csak erre nem. Megszokhattam volna már tőled. Nem igaz? Mindegy. Imádtam. Ennyi elég. Most nem leszek ,,kétségbeesett", ahogy te fogalmaztál.
Sok sikert ebben a tanévben is! :) Na igen, igyekszem nem túl kiszámítható lenni, sikerül? :)
TörlésKöszönöm, hogy írtál! ♥
Sikerült:)
Törlés