29. Fejezet: Fagyos tűz

Sok szeretettel Tőlem, Nektek! :)
Jó szórakozást, és kérlek írjatok olvasás után egy pár sort!
:)

„Szeretni nem annyit jelent, mint egymás szemébe nézni, hanem azt jelenti: együtt nézni ugyanabba az irányba.”

/Antoine de Saint-Exupéry/

- Anya! – csattanok fel haragosan. A hangom éle olyan erőszakos, hogy még Gabriella is panaszosan felsír. Hogy megnyugtassam, kissé talán erőszakosan a mellkasomhoz szorítom. Anya nem szól semmit, de nem is kell neki, látom, amit látok. Pontosabban, amit nem látok. Egy szemernyi megbánás sincs a szemében, és ez jobban fáj, mintha arcul ütött volna. – Hogy mondhatod ezt?! Hisz az egyetlen unokád, vedd már észre magad!

- Nem tudok rá emberkén gondolni, Kayla, egyszerűen nem megy! Azt hittem, Noah már elmondta, hogy viszonyulok ehhez az… - Ha kimondja azt, hogy „izéhez”, nem érdekel, hogy az anyám, én esküszöm, hogy megütöm… -… ügyhöz!

- Ébresztő, a te lányod sem valószínű, hogy embernek születik!

- Te is tudod, hogy nem így értettem! Amiatt a gyerek miatt haltál meg, a francba is! Ha Ő nincs, Ulrich soha nem bán… ölt volna meg, és ezzel te is ugyanúgy tisztában vagy, mint én!

- Már megbocsáss anya, de szánalmas vagy… Hibáztathatnál engem, mert teherbe estem, hibáztathatnád Noah-t, mert teherbe ejtett, és hibáztathatnál akár kettőnket egyszerre, mert úgy döntöttünk, hogy megtartjuk a babát! De nem, te egy ártatlan gyereket akarsz felelőssé tenni, aki nem kérte senkitől, hogy világra jöjjön, és még nem fejeztem be! – kiáltok anyára. Az utolsó idegszálam is elpattant, erőlködés nélkül kiabálom túl Gabriella kétségbeesett sírását. Anya összezárja szólásra nyitott száját, és egyetlen vékony vonallá préseli. – Tizenhét év, anya. Ennyi ideig hitegettél azzal, hogy egy eltaposnivaló féreg vagyok a cipőd talpán, és nem érdekel, hogy milyen jó szándék vezérelt! Nem fogom hagyni, hogy Gabriella egy olyan családban nőjön fel, ahol nem szereti mindenki tiszta szívből, szóval jól jegyezd meg, amit mondok. Vagy megerőlteted magad egy egészen kicsikét, és próbálsz úgy viselkedni, mint egy tisztességes nagymama, vagy ragaszkodsz ehhez a szánalmas kifogáshoz, de akkor soha a büdös életben nem fogsz látni sem engem, sem pedig őt! És most kérlek, menjetek el! – Kapkodva veszem a levegőt, és nem törődve anya döbbent zihálásával, hátat fordítok neki, és suttogva próbálom megnyugtatni a kisbabámat, és ezzel egyidejűleg magamat is. Fél füllel hallom, hogy nyílik, majd becsukódik az ajtó. Hátralesek a vállam felett, de ahogy sejtettem, anya egy szó nélkül távozott. Nem hallom beszélgetés zaját a nappaliból, tehát feltételezem apa is elment. Újra nyílik a gyerekszoba ajtaja, és Noah dugja be rajta a fejét. Nem szól egy szót sem, csak meredten néz rám azokkal a csodálatos, viharszürke szemeivel.

- Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet volt? – szól végül halkan. Beljebb lép a szobába, és karjaiba von engem, és gügyögő kislányunkat. – Mondtam, hogy nem rajong érte.

- Azt mondtad, hogy nem rajong érte, nem pedig azt, hogy gyűlöli őt. Azt mondta rá, hogy „sátánfajzat”, Noah, a saját unokájára… Úgy érzem, hogy újra azzá az idegenné válik, aki mellett fel kellet nőnöm. – súgom rekedtem a pólójába. – Mindent hallottál?

- Az utolsó szóig. Olyan hangosan kiabáltál, hogy szerintem csak a holtak nem keltek fel rá. Szegény Barega úgy nézett ki, mintha legszívesebben elsüllyedne. Nagyon szégyelli magát Bessie miatt. Figyelj, bambina, én tudom, hogy te csak jót akarsz Gabriellának, de… biztos vagy benne, hogy te kibírod?

- Szerinted is kevés az esélye, ugye?

- Közel van a nullához.

Nem válaszolok neki, ugyanis még én sem tudom a választ. Tizenhét évig voltam boldog Bessie nélkül, de esküszöm, nem tudom, hogyan viselném el Anya nélkül. Vagyis hazudok, mert azt tudom, mit éreznék eleinte: Dühöt. De azután? Fogalmam sincs. Lenézek a karjaimban nyugvó, nyálbuborékokat eregető kis csöppségre. Hát hogy lehet őt nem szeretni?! Nem érzékelem az idő múlását, nem tudnám megmondani, mennyi ideje álldogálunk így összeölelkezve. Csak arra eszmélek fel, hogy Gabriella pici teste elernyed a karjaimban és mély álomba szenderül. Noah mosolyogva nyújtja a karját a kislányáért, és én boldogan átadom őt neki. Nincs annál csodásabb látvány, mint amikor a szerelmed a karjaiban tartja azt a csepp kis életet, amely kettőtökből született. Mosolyt csalnak az arcomra, pedig nem hittem, hogy a történtek után képes leszek még mosolyogni. Noah-ban érezhetően túlcsordul a szeretet, mikor a kislányra néz. Amíg a szárnyaimat növesztettem, gyakran eszembe jutott, vajon az én démonom hogyan nézhet Gabriellára. Vajon engem lát benne, vagy egy különálló személyiséget? Ezer és egy ehhez hasonló kérdés merült fel bennem, legalábbis olyankor, mikor a tudatomnál voltam.

- Olyan lesz, mint te. Már most is rád hasonlít. – súgja meghitten a fülembe, miközben a kiságy fölé hajolva gyönyörködünk a gyermekünkben. Nem válaszolok, csak mosolyogva átkarolom a derekát, és a mellkasára hajtom a fejem.

- Valamit mintha elkezdtünk volna, nem? Neked nincs hiányérzeted? – Lábujjhegyre állok, és fogaimmal végigkarcolom az állát. Szorítása erősödik a csípőmön, de ennél több reakciót nem tudok kicsikarni belőle. Kezem már éppen dél felé venné az irányt, gondolván ott biztosan khm… keményebb a helyzet, mikor megszólal a csengő. Meglepetten pillantunk egymásra, és egy pillanatnyi csend után valaki irgalmatlanul ráfekszik a csengőre. 

Morcosan meredek a gyerekszoba csukódó ajtajára, de Noah-nak nem sikerül időben kinyitnia az ajtót. Először apró kis csuklások, majd szívszaggató babasírás ad tanúbizonyságot: Gabriella felkelt, és kifejezetten morcos. Ölbe kapva kezdem ringatni, és hála istennek még hüppög egy keveset, hogy aztán megnyugodva gügyörésszen tovább a karomban. A kis dráma királynő…

Bőszen fülelek, ki lehet az a nagyon merész, aki ilyenkor jön látogatóba, de amikor meghallom a túlságosan is ismerős hangot, majdnem kiejtem a kezemből a kacarászó Gabriellát.

- Mr. Harrisson, micsoda meglepetés… - Hajaj, én Harrisson helyében felkapnám a nyúlcipőt, Noah hangja elég vérszomjas…

- Saetta, aggasztó híreket kaptam. – Aggasztó? Jaj, ne már… - Azt csiripelik a madarak, hogy új házi kedvence van.

- Parancsol?

- Igaz, hogy valami maskarás szukát – Anyád! – rejteget?! Komolyan azt hiszi, hogy ezzel helyettesítheti Kaylát?

- Nem igazán értem, mi köze van hozzá, Harrisson, hogy kivel múlatom az időmet. Mellesleg, a lányomnak szüksége van egy anyára. – Ó, legalább megvédhetnél, helló!

- Tudtam. – Tömény undort hallok ki Harrisson hangjából. – Maga soha nem volt méltó Kaylának még csak a figyelmére sem, nem hogy a szerelmére… Undorodom magától.

- Az érzés kölcsönös. Ugyan már, Harrisson, öntsünk tiszta vizet a pohárba. Önmagát leszámítva senkit nem tart elég méltónak Kayla szerelmére, nem igaz?!

- Sokkal jobb apja lennék a gyereknek, mint maga, azt elhiheti! – Umpf! Úristen, nem hiszem el, hogy ezt mondta! Még a gyerekszobában is érzem, hogy Noah körül megfagy a levegő, lelki szemeim előtt pedig már Harrisson megásott sírja lebeg. Vajon hová temessem, hogy ne legyen feltűnő? Az erkélyen lévő virágágyás nem elég nagy…

- Hacsak egy centivel is közelebb merészkedsz a lányomhoz, mint amilyen közel most vagy… Halott ember leszel, Harrisson. Te is tudod, hogy nem viccelek, ugye? – Noah mézes-mázas hangjától kiráz a hideg, és késztetést érzek arra, hogy kirohanjak és közéjük álljak. Ehelyett veszek egy mély levegőt, és elvékonyított hangon kezdek nyafogni.

- Oh, Noah cica! Mikor jössz már vissza? Hideg az ágy nélküled! – Felháborodott hörrenés zavarja fel a közöttük leülepedő csendet, majd Harrisson egyre távoldó motyogása.

- Úristen, még csak egy hónapja… és máris… undorító…

Noah jelenik meg az ajtóban, arcán feszültséggel vegyes érdektelenség. Tudom, hogy ez elég paradox, de csak így tudom leírni a kifejezést, ami az arcán ül. Visszafektetem Gabriellát, majd Noah-t kituszkolva a gyerekszobából, átvonulok a saját szobánkba. Noah néma csendben követ, izmai ugrásra készen feszülnek. Megnyugtatónak szánt mozdulattal megtámaszkodom a csípőjén, és lábujjhegyre állva csókot lehelek összeszorított állára. 

Végre lepillant rám, de nem azzal a csintalan mosollyal, mint szeretném. Néma rosszallással mered rám, és ezt nem tudom hova tenni. Kérdőn oldalra biccentem a fejem, jelezve, hogy halványlila gőzöm sincs, mi baja.

- Hagynod kellett volna, hogy megöljem.

- Megbántad volna. – Gúnyosan elmosolyodik, és nem tetszik ez az arca. Kezeimet magam mellé eresztem, és hátrálok egy lépést. Mi van vele, miért ilyen… hideg?

- Még mindig túlságosan is emberinek gondolsz, bambina. A szélvédőnek sincs bűntudata, amiért a bogár szétloccsantva végzi rajta. – Haragosan és értetlenül vonom össze a szemöldököm. Egyszerűen fogalmam sincs, mi ütött belé, hisz az előbb még olyan jókat nevettünk!

- Jelen pillanatban te is egy szélvédő érzelmi szintjén állsz. Mi ütött beléd, Noah?

- Nem értem, miről beszélsz. – Teljesen lazán sétál az erkély ajtóhoz, és háttal az üvegnek támaszkodva rám pillant. Összerezzenek tekintetének a súlya alatt. Valami nagyon nem oké… A szeme ugyan olyan viharszínű, mint általában, nincs nyoma a haragos vörösnek, mégis úgy érzem, sokkal jobban örülnék annak, ha dühös lenne. Azt tudom kezelni, de ezt…

- Olyan hűvös vagy, mint egy fridzsider. Megijesztesz, Noah, arról beszélek. – Azt hittem, ez majd magához téríti, de még csak a szeme se rebben, ugyan olyan érdektelenséggel mered rám, mintha nem is tudom… egy közönséges senki lennék. És ez fáj. Tőle nagyon fáj.

- Démon vagyok, Kayla. Talán fajunk egyik legerősebb tagja, és nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy sértegessenek engem, vagy az enyéimet. Az a férfi halált érdemelt, és te mégis megvédted. Tulajdonképpen az ő pártját fogod. Bocsásd meg nekem, ha nem fogadom ezt kitörő örömmel. – Hangja olyan éles, hogy szinte érzem, ahogy szavai felsértik a bőrömet.

- Te  is tudod, hogy nem erről van szó! Ha megölöd, akkor… oda minden! – Kétségbeesve próbálom elérni az én Noah-mat. Nem tudom, hogy ki ez, de félek tőle, szinte rettegek, és nem merek közelebb lépni hozzá. Mintha csak érezné azt, amit én, gúnyos mosolya keserű kacajjá fokozódik.

- Hát nem veszed észre? Megmutattam neked az igazi arcomat, és máris rettegsz tőlem, bambina. – Ellöki magát a faltól, és felém sétál. A szárnyam idegesen remeg, de uralkodok magamon, és nem hátrálok el előle. Az helyrehozhatatlan károkat okozna bennem is, és benne is. Ha bevallom, hogy félek tőle, tulajdonképpen igazat adok neki. De én Noah-nak minden személyiségét szeretem, és Ezt kell valahogy megértetnem vele. Megáll közvetlenül előttem, egyik ujjával az állam alá nyúl, és megemeli az arcom. Hideg pillantásától reszketni kezdek, de nem fordítom el a fejem. Nem fogom többé elveszíteni őt!

- Mondd csak, bambina… félsz tőlem? – Mérlegelek, mielőtt válaszolnék.

- Igen és nem. – Összevonja a szemöldökét, én pedig ujjongok magamban, hogy sikerült kicsikarnom belőle egy ÉRZELMET! Hát igen, király vagyok, nem kétséges… - Félek attól, hogy elveszítelek, és félek attól, hogy nem vagyok neked elég.

- Nem ezt kérdeztem. – Tekintetéből csak úgy süt a rosszallás és a türelmetlenség. – Azt kérdeztem, félsz-e tőlem!

- Nem, Noah, nem félek. Te soha nem bántanál engem vagy Gabriellát.

- Nagyon biztos vagy magadban. – A mosoly, amit sikerült az arcomra varázsolnom, azonnal lefagy. A szemem összeszűkül haragomban, és hiába próbálok uralkodni magamon, nem tudok ellenállni, és legalább olyan hűvösen válaszolok, mint Ő.

- Fenyegetsz, Noah? – Pánik szivárog az ereimbe, és mintha megérezné, hogy átlépett egy határt, végigsimít az arcomon. Szája mosolyra húzódik, de semmi nincs belőle az én Noah-mból, én viszont akkor sem vagyok hajlandó elhinni, hogy csak úgy hopsz! eltűnik.

- Eszemben sincs. Soha nem teszek kárt abban, ami az enyém. – Aha, szóval újra a tulajdonjogoknál tartunk. Már épp nyitnám a szám, de ekkor Noah a számra szorítja a sajátját, nyelve erőszakosan a számba nyomul. Tudom, hogy Noah most nem önmaga, mégsem tudom tűrtőztetni magam, Noah az akkor is Noah. A nyaka köré fonom a karjaimat, és legalább olyan vadul csókolok vissza, mint Ő. Aztán, mintha semmi nem történt volna, Noah megszakítja a csókunkat, és a bejárati ajtó felé indul. Idegesen meredek után, feszülten lesem minden mozdulatát. A kezét a kilincsre helyezi, és kinyitja az ajtót. Csúf és keserű érzés szalad végig a gerincemen, de akkor Noah megfordul, és rám néz. Viharszürke szemeiben, nagyon mélyen ott van az a pajkos csillogás, amivel mindig megnevettet. Szája örömtelen mosolyra húzódik, majd kisétál a lakásból.

Csak egy kis levegőre van szüksége. Hamarosan hazajön.