31. Fejezet: Nyughatatlan nyugtalanság

Sziasztok!
Voilá, a 31. Fejezet! :) Jó szórakozást!

„Nincs nagyobb boldogság, mint ha szeretnek bennünket embertársaink és úgy találjuk: jelenlétünk hozzájárul ahhoz, hogy jól érezzék magukat.”

/Charlotte Bronte/

- Minden meg van? – Noah végigtapogatja fekete bőrnadrágjának és hasonló anyagú kabátjának a zsebeit. A vizit végeztével csak bólint, és egy halvány mosollyal az arcán homlokon csókol, a karjaimban szunyókáló Gabriella pedig egy apró simogatást kap. 

Eljött az, amitől tudat alatt a legjobban féltem. Noah vadászni megy, és nem jön vissza addig, amíg a préda szabadon van. Egyetlen buktatója van a dolognak: a préda is vadásznak képzeli magát, és engem szemelt ki zsákmányul. De azt aztán lesheti! Már nem vagyok holmi hercegkisasszony, aki otthon kötögetve várja haza az urát, meg a nagy frászkarikát! Hivatalosan is anyatigrissé léptem elő, és ha valaki a családomra hajt, az égen építsen házat, és ott is félre! – Nagyon vigyázz magadra.

- Mire feleszmélsz, már itthon is leszek, ne aggódj. Szeretlek! – nyom még egy csókot a számra.

- Én is szeretlek! – Egymásra mosolygunk, és mielőtt még módot adna rá, hogy marasztaljam, ahogy azt az elmúlt, mozgalmas órák alatt tettem, kisétál az ajtón. Pontosan olyan érzésem van, mintha az életemből sétálna ki, és ezzel a borzalmas előérzettel nem tudok mit csinálni. 

Néhány órája Bran felhívott minket, észlelték José energiáit, méghozzá a lakásunkhoz aggasztóan közeli parkban. Noah-nak nem is kellett több, ha nem fogtam volna vissza, már régen levadászta volna azt a szemetet. De én féltem őt elengedni, hát engedtem az ösztöneimnek, és rábírtam, maradjon még egy keveset. Igazi zseni vagyok, nem vitás… Szánalom…

Veszek egy mély levegőt, aztán egy hirtelen elhatározást követően felkapom a kulccsomómat, és átszambázok Hannah és Alex lakásához. Kopogok egyet, az ajtó azonnal kinyílik, és egy gyémántként ragyogó szempár néz rám mosolyogva.

- Már vártalak. Bejössz?

- Nem, strázsálni jöttem gyerekestül. Odább állsz, vagy arrébb tegyelek? – lököm oldalba vigyorogva. A fogalmazásán nem lepődök meg, számítottam arra, hogyha Noah megy, Hannah is vele tart. Levágom magam a bézs színű bőrkanapéra, kérdésemmel várok addig, míg Alex is leül velem szemben.

- Hogy bírod?

- Mit?

- Ezt. – mutatok körbe a lakáson. Látom rajta, hogy érti, mire célzok, elgondolkodva mered maga elé. Megpróbálok mégis pontosítani. – Azt hiszem, és javíts ki, ha tévedek, a vámpírok nem sokban különböznek tőlünk. Ugyan úgy, hm… véditek a területeteket, de te… Itthon kell ülnöd, amíg a Társad odakinn van valahol, és fogalmad sincs arról, milyen veszély leshet rá. Te, aki ahhoz vagy szokva, hogy minden úgy alakul, ahogy a nagy vámpír király kigondolta.

- Na igen, Hannah-ba beletörött a fogam! – nevet fel minden vidámság nélkül. Rám emeli tekintetét, gyémántszemei a vesémbe látnak. – Nem fogok hazudni, caro. Kegyetlen, és bűn rossz érzés itthon ülni és várni, mikor tudom, sokkal többre vagyok képes, mint ő, és meg tudnám védeni akármitől. De ha lenyesem Hannah szárnyait, soha nem bocsájtja meg nekem. Túlságosan is szeretem őt ahhoz, hogy kockáztassak bármi olyat, ami miatt elveszíthetem. És ha megakadályoznám, hogy az legyen, ami… Abban a pillanatban látnám utoljára. De ezt, kedves Kayla, te tudhatod a legjobban.

- Tévedsz. Én mindig is a megmentésre szoruló királylány voltam, szánalmasan és undorítóan gyenge. Tökéletesen elvoltam a magam kis világába, soha nem izgattam magam akkor, ha nekem éppen nem fájt. De aztán megismerkedtem veletek, és hirtelen rengeteg tényező állt én és én közé.

Ez után a mélyenszántó beszélgetés után sokáig nem szólunk egy szót sem, csak meredünk magunk elé. Gabriella kényelmesen elfészkelődött a karjaimban, és egyik hüvelykujját szopizva békésen alussza az igazak álmát. Mióta Noah hazajött, van annak már vagy egy hónapja, olyan mélyen alszik a kis tökmag, hogy néha úgy kell felkelteni, egyen már valamit. Most is így teszek, óvatosan ringatni kezdem, és félhangosan beszélek hozzá. Nyűgösen mocorog ölelésemben, morcos kis nyögésekkel jelzi: „Menj a francba, anyu.”. Alex kitárja felém a karjait, én meg egy percig csak bambán pislogok rá. Ez alatt az idő alatt Gabriella kényelmesen visszaalszik. Fene az alvókáját…

- Majd én megetetem! – Fény gyúl elmém leghátsó zugában, és rádöbbenek: Kayla, te nagyon szőke vagy… Hányszor volt már olyan, hogy amíg én, khm… mással voltam elfoglalva, Hannah és Alex szinte összeverekedtek egy-egy etetés miatt. Imádom a barátaimat! Kolja… Kolja fogalmam sincs hol lehet, hiába keressük, nem találjuk. Annyira már sikerült rájönnünk, tudja, hogy élek, tehát nem ezért lépett le. Valami baj van, és nekem nagyon fáj, hogy nem engedi, hogy segítsünk neki. Pedig hát nem erre valók a barátok? 

Átadom Gabriellát Alexnek, aki szinte euforikus örömmel szalad ki a konyhába krumplit pürésíteni. A kis konyhatündér… Kényelmesen hátradőlök a kanapén, és kinyújtom elzsibbadt karjaimat. A szárnyaim éppen nem pihennek a hátamon, hát kényelmetlen pukli sem zavarja lazításomat. 

Hazatérése után pár nappal, Noah-nak feltűnt, hullnak a tollaim, zavart érzett a mátrixban, ugyebár. Nagy nehezen sikerült utolérnünk Ninát, pardon, Othenirit. Aggódva kértünk tőle tanácsot, nem akarok elzombulni, tessék csinálni valamit foszladozó szárnyaimmal. Én sem istent, sem embert nem hallottam még úgy nevetni, mint akkor a nagytesót, és komolyan mondom, még a könnye is kicsordult! Elmondta, a szárnyaimat akkor, és úgy tüntetem el, ahogy akarom, és akkor kerülnek elő újra, ha nekem az a kívánságom. Győzelemittasan adtam át magam az érzésnek, hogy emlékét sem tudom, mikor aludtam végre ki magam, és azon nyomba eltűntek a kényelmetlen szárnyaim. Imádom őket komolyan, de olyan nehezek, mint a dög… 

Végre az utcán is szabadon járhatok, ugyanis a fedő sztorit, miszerint nem is én fekszem abban a koporsóban, amiben amúgy tényleg nem, mindenki nyelte, mint kacsa a nokedlit. Mindenkinek azt meséltük, hogy egy átbulizott hónap után arra értem haza, engem mindenki gyászol, pedig élek és virulok. A hatóság most nagy erőkkel keresi a valódi áldozat hozzátartozóit, de a test felismerhetetlenségig szétroncsolódott. Sajnálatos ügy, nemdebár… 

Alex visszatér, kicsimmel a karjai között, de nem olyan jókedvűen, ahogy kiment. Minden izmom azonnal megfeszül, szárnyim használatra készen várakoznak. Alex egy papírdarabot nyújt felém. Erőszakkal tépem ki a papírt az ujjai közül, a lap sarka a kezében is marad. Félve fordulok a „gyöngybetűvel” írt levél felé.

Édes Anđela!

Először is, baszódj meg. Nem tudom elhinni, hogy még csak a fáradságot sem vetted, hogy valahogy megüzend, élsz! Komolyan azt hittem, hogy elvesztettünk! Másodszor pedig megkérlek, mondd meg a többieknek, ne aggódjanak, jól vagyok. Szükségem van egy kis időre, amit egyedül töltök, és átgondolom ügyes-bajos dolgaimat. Elindultam hát, hogy összeszedjem a varázslat hozzávalóit, amire Bessie-nek és Baregának szüksége van. Nem tudom, ez mennyi időt vesz igénybe. Talán napokat, talán hónapokat, de az is lehet, hogy éveket. Ez pont elég idő lesz nekem arra, hogy összeszedjem magam.

Nagyon örülök, hogy élsz, és remélem, hamarosan személyesen is megölelhetlek.

Örökre barátod

Nikolai

Ui.: Ha nem szomszédolnál állandóan, nem kellene Alexander motyogását hallgatnod. Magadra vess!

- Varázsposta… Utálom a varázspostát. Ez nem valami kibaszott Harry Potter…

- Ne a gyerek előtt! – lehelem elhűlve. Nem tudom eldönteni, hogy sírjak-e, vagy nevessek, de egy valamit tudok. Mindkettőt örömömbe tenném, mert Kolja jól van, nem esett baja. Érzem, hogy valami baj van vele, de én elhiszem neki, ha azt mondja, jól van. Ha szüksége lesz rám, én mindig itt leszek neki, és tudom, ezzel ő is tisztában van. Ugyan ezt látom Alex szemében is, aki immár valódi mosollyal ringatja lányomat ölelő karjai között. – Kolja, legközelebb írj szebben, mert ezt elég nehéz kibogarászni!

- Ne válogass, caro. Örülj, hogy ez a Merlin fajzat egyáltalán jelentkezik. – mosolyog rám Alex. Gabriella tágra nyílt, kék szemekkel mered rám, aztán lerúgja magáról citromsárga kis takaróját, és felém nyújtózva kéredzkedik az ölembe. Szeretettel veszem át, boldogságomba össze-vissza puszilgatom, kacarászva markolja meg az egyik hajtincsemet.

- Jaj, milyen megható kis családi idill… - Fél pillanat alatt termünk a szoba másik végébe, Alex reflexszerűen elém lép, és ugyan már nem vagyok olyan gyenge, mint régen, Gabriellával a karomban nem fogom megkockáztatni, hogy akármi is történjen vele. José elég rossz bőrben van, több sebéből is vér folyik, elcsúfítva a tökéletes, hófehér perzsaszőnyeget. Arca beesett, hófehér haja lucskos a beleragadt mocsoktól, és alvadt vértől, rikítóan zöld szemei alatt sötét karikák. – Undorítóak vagytok…

- Mentem megszakad érted a szívem! – motyogom magam elé. – Úgy látom, Noah megtalált. Ulrich cimborádat hol hagytad? – José gunyorosan felhorkan, egy pillanatra megszédül.

- Ulrich szánalmasan gyenge volt, még azelőtt felakasztotta magát, hogy az a rohadt féreg, aki a férjed, megtalálta volna. Szóval, csak én maradtam nektek. De ne féljetek, jól fogunk szórakozni. Téged megöllek, és semmilyen isten nem fog újra visszahozni. Én leszek az egyetlen isten minden démon számára. A gyerek pedig…

- Egy démon. – mosolygok önelégülten Alex, látva, hogy egy idiótával hozta össze a sors, lazít a tartásán, megenged magának egy gúnyos pillantást. José megmerevedik.

- Hogy mi?

- Gabriella nem Thesaurum. Nincs benne emberi vér. Ugyan, José, olyan idegesnek látszol. Csak nem hiba van a receptben? – Annyira élvezem a vele való kötekedést, észre sem veszem, már nem csak négyen vagyunk a szobában. 

Egy kar fonódik a derekamra, José pedig riadtan hőköl hátra… egyenesen Bran karjaiba. Noah, mint egy önelégült félisten áll az oldalamon, és hűvös, gyilkolni kész önuralma életemben először nem ijeszt meg. Annyira tudtam, hogy jönni fog, egy pillanatig sem kételkedtem benne. Megfordulok, de mivel ne hajol le hozzám, egy csókot nyomok a nyakára. Csak a csípőmön érzett szorítással jelzi, viselkedjek, de elégedetten dőlök neki, hisz elértem a célom.

- José, túlságosan is önelégült lettél, nem gondolod? Elárulod, hogy az Egyetlenemre és a kislányomra fáj a fogad, aztán meg hagylak elmenni? – Noah hangja olyan hűvös, akár a jégcsap, hideg szemeiben látszik, jól szórakozik José rémületén. Gyűlöletem lassan (és tényleg baromi lassan!)szánalommá alakul. Nem tudhatom, milyen volt José a színjátéka előtt, hisz nem ismertem akkoriban, de Noah barátja volt, és ez a… ez a valami maradt belőle. Érzékelem Noah fájdalmát is, hisz tudja, meg kell ölnie azt, aki egykor barátként szeretett. Az a régi érzelem semmi ahhoz képest, amit a halálom óta táplál a démon iránt.

- Szeretnél kérdezni tőle valamit, Kayla? – Ekkor világosodok meg. Azért hagyta, hogy eljöjjön idáig, mert megígértettem vele, hogy előbb engedi, hogy beszéljek vele. Ha eddig nem tettem volna meg, most biztos, hogy lelkesen nyújtanám neki a szívemet…

- Nem, mindent tudok, amit tudni akartam. De… - Noah már emeli a kezét, de mikor megszólalok, újra mozdulatlanságba dermed. – Ne itt. Ne Gabriella előtt. – Noah habozni látszik, majd úgy tűnik, döntésre jutott. Döbbenten hallom, ahogy odaszól a Josét türelmesen tartó Brannak.

- Vigyétek az északi toronyba, kérlek. Ott jó helye lesz.

- Most követted el az első hibát, Testvér! – kacag José rekedten! – Hamarosan úgyis kijutok onnan!

Noah csak mosolyog, úgy válaszol az őrült démonnak.

- Tudom, José. Én is ebben reménykedem…