És sikerüüüüült!
A tegnapi bejegyzés csak óvintézkedés volt, mert nem voltam biztos benne, hogy sikerül-e befejezni :) De voila, indulás előtt fogadjátok szeretettel a 21. fejezetet :D Szerintem sokan vártátok már ezt a részt! :P Egy kicsit hosszabb lett, hogy kárpótoljalak titeket, amiért egy nappal tovább kell majd várni a fejezetre, mert friss csak jövőhét hétfőn várható! :)
Jó szórakozást!
"Tudom,
hogy nincs bennem semmi különös. Az átlagemberek átlagéletét élem. Nem alkottam
semmi emlékezetest, nevem hamarosan homályba vész, de tiszta szívből, igaz
szerelemmel szerettem valakit, és ez nekem teljesen elég."
/Nicholas Sparks/
A rohadt életbe… A jó
büdös rohadt életbe…
A tenyerembe hajtom a
fejem, és igyekszem nem túl hangosan pánikba esni. Ami nem megy túl fényesen,
ugyanis úgy zihálok, mint aki kilométereket futott le. Sőt, gondolkodom rajta,
hogy egy jó kis futás nem is lenne olyan rossz… Édes istenkém, ez egyszerűen
nem lehet igaz… Ismét rápillantok a kezemben tartott tesztre, hátha csak
elnéztem, de nem. Azon a nyamvadt műanyagon két darab csík van, és sajna nem
csak odaképzelem. Terhes vagyok… Ma kell vissza mennem dr. Bronski rendelőjébe,
ahol megtudhatom, hány hete vagyok ebben az… állapotban. Addig pedig nem vagyok
hajlandó megnyugodni. Addig nem, amíg biztosan nem tudom, hogy Noah-é a baba.
Persze, emlékezetem szerint soha nem is feküdtem le mással, de azért az a két
hét kiesés éppen elég ahhoz, hogy aggódni kezdjek. Mert mi van, ha nem csak
fura löttyöket nyomtak le a torkomon, hanem… mást is tettek velem? Mármint
olyan dolgokra gondolok, aminek egy gyerek a vége. Mert ha ennek a babának Noah
az apja, akkor… akkor én meg akarom tartani. Mindenki mondhat, amit akar, hogy
én tizenhét évesen gyereket vállalok, de ő nem csak egy gyerek. Ő a mi
gyerekünk, a mi szerelmünk gyümölcse. És ez a tudat olyan melegséggel tölt el,
amit még soha életemben nem éreztem. Akarom ezt a gyereket, és senki nem tud
eltántorítani attól, hogy megtartsam. Feltéve, ha Noah az apja…
Veszek egy mély
levegőt, és a táskámat felkapva kicaplatok a mosdóból. Egy közeli szupermarket
nyitva felejtett raktárában húztam meg magam éjszakára, ma reggel pedig, mint
vásárló kéredzkedtem be a mosdójukba. Tudom, cseles vagyok! Matthew azt mondta,
hogy délután menjek vissza hozzá, és még alig múlt el délelőtt tíz óra. Nem
tudom, mit kéne csinálnom, arra megyek, amerre a lábam visz. Ami történetesen
anya háza felé törtet. Talán nem is lenne olyan rossz beszélgetni egy kicsit.
Előveszem hát a telefonomat, és megkeresem anya számát. Ő viszonylag hamar
fogadja a hívásomat, de van valami fura a hangjában.
- Marguarite? Te vagy
az?
- Ki lennék? Otthon
vagy?
- Épp most készültem
elmenni, hogy megkeresselek. Egy hete nem beszéltünk, mégis mi a francot
vártál, hogy majd itthon ülök, és kötögetek, amíg nem hívsz?!
- Nos, épp most
készülök hozzád. Felmehetek? – Gúnyos kacajától kiráz a hideg, nem jó
értelemben…
- El is vártam. – Ezzel
kinyomja. Furán meredek a telefonra, majd megvonom a vállam, és folytatom az
utat.
A lépcsőházban odaköszönök a portásnak, és választ sem várva a lifthez
sétálok. Most, hogy Noah azt hiszi, nem akarom őt, nem kell attól félnem, hogy
visszarángatnak magukkal Olaszországba. Bran és Ulrich, ők meg nem hinném, hogy
sejtik, mennyit javult a kapcsolatom az anyámmal. Aminek én csak örülni tudok.
Zsebre dugott kézzel várakozom, és szinte olyan érzésem van, mintha semmi baj
nem lenne. Mintha nem üldözne egy démonvadász szervezetnek a feje, nem kéne
menekülnöm egy mindenre elszánt, fanatikus idióta elől, és mintha nem kellett
volna ellöknöm magamtól az életem értelmét. Ja, és mintha nem hordanék egy
gyermeket a szívem alatt, akinek az apjáról még nem is tudok. Mondom, még.
Sosem hittem istenben, de most éppen elég vallásosnak érzem magam ahhoz, hogy
imádkozzam. Megérkezik a lift, én pedig sietve belépek, és megnyomom a tízedik
emelet gombját. Hála istennek, nem állunk meg egyik emeletnél sem, így probléma
mentesen jutok fel anya emeletéig.
Felemelem a kezem, hogy kopogjak, de az ajtó
hirtelen kivágódik, és két vékony kar fonja körül a nyakam. Döbbenetemben
szólni sem tudok, mikor anya beráncugál a lakásba. Ott elenged, kétszer
körbeszalad, majd újra megtorpan előttem. Szótlan csodálkozással meredek rá.
Felvonja a szemöldökét, mint aki magyarázatot vár.
- Anya, ne haragudj,
hogy nem hívtalak, de…
- Más vagy. – Egyszerű
kijelentés, több jelentéssel. Feszengve leülök a kanapéra. Naná, hogy más
vagyok, mikor most derült ki, hogy gyereket várok. Ó, anyám borogass… Szólásra
nyitom a számat, majd bezárom. Ezt párszor megismételem, mire anya dühösen
felcsattan.
- Ne tátogj már úgy,
mint hal a szatyorban, hanem nyögd ki végre, hogy….
- Terhes vagyok. –
szólok közbe. Anya megdermed, és tátott szájjal mered rám, pontosan úgy, ahogy
én tettem az imént. Nem is tudom megállni szó nélkül, az még csak nem is én
lennék…
- Hogy is volt ez a
hallal meg a szatyorral? – A humorérzékem csak eddig terjed ki. Anya úgy néz
ki, mint aki azonnal szívrohamot kap. Aggódva ültetem le a kanapéra, ahol eddig
én ültem, és letérdelek elé. Hiába kérdezgetem, mit hozzak neki, csak csóválja
a fejét, és arcát reszkető tenyere mögé rejti.
- Mikor tudtad meg? –
suttogja. Ugyan úgy válaszolok neki.
- Ma reggel. Tegnap
elmentem Matthew Bronski rendelőjébe, hogy megnézze a karomat. Akkor mondtam
neki a hányingert és a szédülést, mire felírta nekem a terhességi tesztet.
Ébredés után megcsináltam, és… és hát pozitív.
- Mit fogsz tenni,
Marguarite? – A kérdése megdöbbent. Biztos voltam benne, hogy hosszú vita árán
fog mellém állni, mert azonnal abortuszra akart volna vitetni. Szinte már előre
láttam az egész forgatókönyvet, erre… Befagyott a pokol, vagy mi a franc van a
világgal?!
- Attól függ, ki az
apja.
- Csak Noah lehet.
- Nem tudom, anya.
Szeretném ezt hinni, de ez a két hét… Mi van, ha valamelyikük… - Könnyek
gyűlnek a szemembe.
Eddig erős voltam, vagy legalábbis megpróbáltam az maradni,
de most, hogy végre beszélhetek valakivel, nem tudom tartani magam. Annyira
fáj… Nem akarok egyedül lenni, egyszerűen csak boldog akarok lenni Noah
mellett. Ez olyan nagy kérés?! Nos, a felsőbb erők szerint igenis az. A
szemetek…
- Jaj, kicsim… -
Megölel, és ezzel az utolsó védelmi vonalamat is lerombolja. Csukladozó, szánalmas
zokogással a vállába fúrom az arcom, és hagyom, hogy úgy ringasson, mint egy
gyereket. Ahogy suttogva vigasztalni próbál, eszembe jut, milyen volt Noah
ölelése, a fülembe súgott szavai azok a dallamos nyelven. A könnyeim még
gyorsabban kezdenek záporozni.
- Kayla… - A francba!
Elhúzódom anyától, és hátat fordítok a megrökönyödött férfinak, aki a
konyhaajtóban ácsorog. Kézfejemmel próbálom letörölni a könnyeimet, de azok
egyre csak hullnak. Nem mutatkozhatok gyengének, pont előtte!
- Mit keresel itt? – Érzem
az érintését a vállamon, de azonnal arrébb siklok. Nincs szükségem olyanok
szánalmára, akik megvetnek és undorodnak tőlem. A keze a teste mellé hullik.
- Kayla, én…
- Mit akarsz tőlem,
Alex? Azt hittem, már nincs mondanivalónk egymás számára. – suttogom rekedten.
A francba, vajon mennyit hallott? És anya miért nem szólt, hogy itt van?! Nem
fordulok teljesen felé, nem akarom látni, hogy tényleg gyűlöl. Nem akarok
szembesülni azzal, hogy milyen magányos is vagyok igazából. Alexander
megköszörüli a torkát, és megkísérel újra szembefordítani magával, de én
mindannyiszor kisiklok az érintése alól. Hát persze, hogy nem adja fel… Nagyot
mordulva megragadja a karom, és maga elé ránt. Tiltakozásommal mit sem törődve
az állam alá nyúl, és maga felé rántja a fejem. Lehunyom a szemem. Nem akarom
látni! Miért csinálja ezt?!
- Nézz rám, Kayla!
- Nem!
- Azt mondtam, nézz
rám!
- Hagyd abba, Alex! –
Lezárt szemhéjam alatt fény robban, a lélegzetem elakad, és hátra csuklik a
fejem. Hátam a falnak csapódik, és mielőtt elsötétülne minden, még hallom anyám
sikolyát…
- Nézd meg, mit
csináltál!
- Hogy ÉN mit
csináltam?! Ha meglátom, hogy még egyszer egy újjal is hozzáérsz, esküszöm,
hogy megöllek!
- Már hogy látnád meg,
mikor dobott téged, mi?! – Hűha, úgy érzem jobb, ha én még eszméletlen maradok
egy kicsit. Nem tudom, Noah hogy került ide, de azt hiszem, én és anya el
fogunk beszélgetni egy kicsit. Egy kicsit nagyon. Ma mindenki összeesküdött
ellenem? Ráadásul azt sem tudom, hogy hány óra van. Vissza kell mennem Bronskihoz!
Muszáj!
- Uraim, ezt beszéljék
meg odakinn. El kell látnom a kisasszonyt. – Hoppá, emlegetett szamár. Biztos
anya hívta ide. Hallom a fiúk döngő lépteit, szerencsére egyre távolabbról.
- Most már felkelhetsz,
Kayla. – Felnyitom az egyik szemem, és a mutatóujjamat a szám elé rakom. Ebbe a
lakásban mindenkinek (kivéve, akinek nem) érzékeny a hallása. Nem lenne
szerencsés, ha Matthew szóba hozná a terhességemet. Matt elkezd papolni valamit
a bordáimról, és közben felemeli öt ujját. Szóval öt-hetes terhes vagyok, ami
azt jelenti, hogy a baba apja… Noah! Annyira megkönnyebbülök, hogy én hülye
sírva fakadok. Komolyan, mint egy dedós! De Noah-nak nem kell több, úgy ront
vissza a szobába, mint valami buldózer. Megpróbálom a tenyerem mögé rejteni
könnyáztatta arcomat. Matthew egy biccentéssel átpasszol Noah-nak. Köszi,
rendes tőled, te áruló! Noah leül az ágy szélére, és tanácstalanul mered rám.
Felemeli a kezét, hogy magához húzzon, mire azonnal összerezzenek.
Ha átölel,
nem leszek képes tartani magam. Ha most megérint azonnal, és menthetetlenül
összetörök.
- Bambina, én ezt nem bírom. Hogy segítsek? – súgja nekem, de alig
hallom.
- Menj…el! – hüppögöm a
tenyeremből. A szemem sarkából látom, hogy Noah izmai megfeszülnek, mellkasából
mély mordulás szakad fel. Érzem, hogy nem fog elmenni. Istenem, hát senki nem
bírja megérteni, hogy nekik az a legjobb, ha én nem vagyok az életük része? Mit
nyernek velem, mi? Egy koloncot a nyakukba, azt! Noah újra felém nyúl, és a
kezébe veszi az egyik szőke hajtincsemet.
- Nem fogok elmenni,
Kayla. Egyszer már megmondtam, nem? Túl sokáig éltem távol a másik felemtől.
Nem vagyok hajlandó nélküled folytatni, és nem érdekel, hogy kellek-e neked,
mert ha neked nem is, de nekem szükségem van rád. Soha nem fogsz tudni lerázni,
mindig a nyomodban leszek, amíg meg nem jön az eszem.
- Tudod, hogy én mire
emlékszem nagylegény?! Arra, hogy első találkozásunkkor azt mondtad, hogy van
választásom! Hát tessék, nem téged választottalak! Törődj bele! – Hihetetlenül nehezemre
esik szenvtelennek tűnni, mikor minden egyes szóval meghal bennem valami. De
muszáj Noah-t jobb belátásra térítenem, mert ha tovább üldöz a szerelmével…
akkor én magam fogok a karjaiba szaladni. Ezt a luxust nem engedhetem meg
magamnak. Noah csak elmosolyodik, és még közelebb hajol. Megcsap a pórusaiból
áradó, férfias illata, amitől egyből elgyengül a térdem. Hátrébb próbálok
csúszni, de a hajtincsemnél fogva egy helyben tart. Ijesztő (és szexi) az a
magabiztosság, amit a tekintetével sugároz felém. Bassztikulikám…
- Akkor volt. De most…
most már az enyém vagy, és nem foglak elengedni. – Összeszorul a gyomrom, mikor
a vágy feszíteni kezdi a bőrömet. Hihetetlen, hogy ez a férfi képes csak pár
szóval felforralni a vérem. A szívem őrült iramban ver a torkomban, és nem
tudok szólni. Noah keze a tarkómra csúszik, ujjai birtoklóan szorítják a
bőrömet. Egyetlen mozdulattal ránt magához, száját az enyémre szorítja. Nyelvét
erőszakosan tolja a számba, incselkedő táncba hívva az enyémet. Szabad keze a
derekamra vándorol, és egy egyszerű mozdulattal hanyatt dönt az ágyon. Az agyam
szinte üvölt, hogy állítsam meg Noah-t, ne engedjem, hogy újra magáévá tegyen,
a szívem viszont dorombolva követel minden gyönyört, amit az én démonom
nyújtani tud. Megpróbálok az eszemre hallgatni.
- Hagyd abba! – lehelem
a fülébe. Abbahagyja csípőm simogatását, de nem fordul felém, tovább
csókolgatja a nyakamat. A vállára fektetett kézzel tolom el magamtól, és
morogva bár, de hagyja magát. – Nem lehet, Noah!
- Miért nem lehet, Kayla? Magyarázd el, hogy
mi az, ami miatt mártír módon fel akarod áldozni azt, ami kettőnk között van! –
Ingerült hangjának élét a bőrömet simogató ujjai veszik el.
-
Miért nem érti meg egyikőtök sem?! – A szavak sikolyként hagyják el a számat,
és úgy érzem, menten hisztériás rohamot kapok. Az ajtó újra kirobban, és
Nikolai esik be rajta, fejjel előre. Mögötte Hannah toporog, akinek derekát
Alexander öleli. Még soha nem hallottam Kolját olyan ingerültem beszélni, mint
most. Hangja úgy csattan rajtam, mintha ostorral ütnének. Nem mintha nem
érdemelném meg, csak… Nem Koljától számítottam rá.
-
Anđela, ha az ember ideges, akkor bekap egy Xanaxot, vágod?! Nem pedig átutazza
a fél kontinenst egy olyan „gond” miatt, amit kurvára de orvosolni is lehet! De
mivel te is ugyan olyan barom vagy, mint az anyád – Ideges káromkodás
hallatszik a konyhából, feltételezem anya által. – fogod magad, és szó nélkül
lelépsz, én pedig ráncos leszek az idegtől! Egy idióta, szőke tyúk vagy, és nem
tudom elhinni, hogy még nem mondtad el Noah-nak!
-
Mármint azt, hogy egy idióta, szőke tyúk vagyok? – kérdezem zavartan. Ostoba
módon felébted bennem a remény, hogy nem kell egyedül meghalnom… Kolja majdnem
felsír kínjában.
-
Nem, te picsa, hanem… - Jelentőségteljesen elhallgat. Érzem, hogy az arcom halottsápadttá
válik. Kolja tudja? De honnan a fészkes francból… Anya! Ó, az az áruló! Noah
szorítása erősebbé válik a derekamon. Megmakacsolva magam továbbra is Koljához
szólok. Alexről szándékosan nem veszek tudomást, amit ő látható sértődöttséggel
konstatál. Mégis mit vár tőlem?! Hogy majd boldogan a nyakába ugrok, amiért úgy
nézett rám, mint egy eltaposni való féregre? Mert ha igen, akkor addig álljon
fél lábon…
-
Orvosolható probléma? Ennyivel lerendezed azt, hogy míg ti mindannyian élni
fogtok még ki tudja hány ezer évig, én meg jobb esetben néhány évtized múlva
bedobom a törülközőt? Ráadásul, ti még csak a fáradságot sem vettétek ahhoz,
hogy erre felhívjátok a figyelmemet, cseszd meg! Te vagy ideges, mert ráncos leszel,
baszki?! Ez maximum nálam lehetséges opció! – A végén szinte már kiabálok,
Nikolai pedig hasonló hangerővel válaszol. Jól esik végre kiadni egy kicsit a feszültséget,
és bár a káromkodás nem jellemző rám, most kifejezetten élvezem, hogy végre a
fejükhöz vághatom minden kétségemet.
-
Jaj, ne játszd már meg magad, Anđela! Mi a francot gondolsz, miért vagyunk mi
itt? Azért, mert apádat és anyádat nem lehet leszedni egymásról! Az alma nem
esik messze a fájától, és nézd már, tényleg! Ugyan akkora sügér vagy, mert
eldobod magadtól azt a boldogságot, amiért megdolgoznod sem kellett. Mi a faszt
gondolsz, mit csinálnak a mágusok?! Úgy van, varázsolnak! Például életeket hosszabbítnak,
te nagyon sötét!
Az ajtó ismét kinyílik, és Barega lép be, anyával a
karjában. Egyiküket sem láttam még soha ilyen… boldognak. Irigylésre méltóak.
Anya bocsánatkérően mered rám.
-
Ne haragudj, Marg… Makayla. – Behalok! Az első nevemen hívott! – Nem gondoltam
volna, hogy tényleg van mód arra, hogy együtt legyünk.
-
Azért, kedves Bessie… - Nikolai hangja csöpög a gúnytól. – mert nincsen
logikád! Mit gondolsz, ha egy démon párja egy Thesaurum, aki EMBER,
valószínűleg van mód arra, hogy ne legyen minden harmadik démon öngyilkos, mert
a párja meghalt szívrohamban!
Hűha,
Nikolai tényleg kiborult… Kicsit ijesztő, így habzó szájjal. Alexander előre
lép, és lehorgasztott fejjel szól hozzám.
-
Annyira sajnálom, Kayla… Nincs mentségem arra, hogy úgy viselkedtem veled, mint
egy idióta. Azt hittem, hogy szimplán csak ránk untál, ezért fogtad magad, és
leléptél. Ne haragudj…
-
Ennyire nem bíztál bennem? Tényleg azt hitted, hogy képes lennék ilyesmire? –
Nem tehetek róla, de Alexnek ezen feltételezése baromi rosszul esett. Nem
haragszok rá, sőt, nekem kellene bocsánatot kérni, nem neki… De akkor is fáj,
hogy kinézi belőlem ezeket a dolgokat. Alexander szégyenkezve hajtja mélyebbre
a fejét. Megrázom a fejem, és megpróbálok mosolyogni. Meglepő könnyedséggel
sikerül.
-
Semmi baj, Alex. Itt én vagyok, akinek bocsánatot kell kérnie, és…- Nikolai nem
hagyja, hogy befejezzem. Odaugrik hozzám, és szájon csókol. Rántja magával
Hannah-t is, aki megölel.
-
Oké, nincs gáz, megértjük! – hadarja Hannah, de Kolja a szavába vág.
-
Ne szövegelj annyit! Inkább áruld el a nagy hírt! Látni akarom az arcukat,
mikor megtudják. – Cinkos vigyora semmit nem változott, és ez furcsa
békességgel áraszt el.
De ez azonnal semmivé foszlik, mikor Noah arcára
pillantok. Mi van, ha ő nem akarja a babát? Az előbb azt mondta, hogy szüksége
van rám, de mi van akkor, ha csakis rám? Ha nem szeretné a gyermekünket?
Felállok, de nyomban meg is szédülök. Noah karjai kapnak utánam, és az ölébe
ültet. Csókot nyom a nyakamra, borostás állát az arcomhoz dörzsöli. Most, hogy
jobban megnézem, a bűntudat újabb hulláma temet maga alá. A szemei alatt
óriási, fekete karikák vannak, mint aki már egy hónapja nem aludt. Hatalmas
termete megmaradt, de jó pár kilóval kevesebbet nyom, mint mielőtt eljöttem Siracusából.
Felemelem a kezem, hogy beletúrja félhosszú, vérvörös hajába. Úgy simul bele az
érintésembe, mint aki szomjazza a törődést. Az én törődésemet…
-
Noah, én…
-
Szeretlek, Bambina. Nem tartozol bocsánatkéréssel,
hisz amit tettél, azt okkal tetted. De soha többé ne csináld ezt velem… -
Könnyek gyűlnek a szemembe, amiket én mérgesen próbálok visszatartani. Hülye
hormonok!
-
Én is szeretlek. – Ezúttal én csókolom meg őt, és alig bírom visszafogni magam.
Noah húzódik el először, szerelemtől csillogó szemmel néz rám. Fejét kíváncsian
oldalra biccenti.
-
Mit is kell elmondanod nekem? – Hát, ez érdekes menet lesz!
Nagyon tetszett. Remélem Noah nem akarja, hogy Kayla elvesse a babát. Olyan kis cukik, hogy aggódnak a csajszi miatt. Nagyon remélem hamar lesz a folytatás :)
VálaszTörlésAz lenne a legjobb, ha már hnap lenne :D De mindenképp siess vele ♥
Istenem, te lány! Hát szabad ilyenkor abbahagyni? Ez kész kínzás! Nem leszünk így jóban *duzzogós arcot vág* Nem, csak vicceltem, de tényleg nem bírom ki a jövő hétig. :) Siess vele!
VálaszTörlésPuszi ~ Vacak
ÁÁÁÁÁÁ pont a legizgibb résznél hagytad abba!! Ilyen nincs, nem lehetsz ilyen kegyetlen. Mi lesz így velem hétfőig. Meg fogok őrülniiiiiii.!!!!
VálaszTörlésKérlek siess!!!
Hallod!
VálaszTörlésMiért hagysz szenvedni 1 hétig?
Kegyetlen vagy!
Érted? kegyetlen!