Sziasztok! ☺
Meghoztam a legújabb fejezetet, remélem legalább annyira élvezitek majd, mint amennyire én élveztem írni. Ne felejtsetek el kritikát írni, miután elolvastátok! ♥
☺Jó szórakozást! ☺
"A kötelék, mely igaz családod összefűzi, nem a vér, hanem az egymás élete iránti tisztelet s a benne lelt öröm."
/ Richard Bach/
-
Kayla? – Noah hangja feszültségtől terhes, és tudom, hogy nem húzhatom tovább a
nagy hírt. Rettegek, hogy Noah nem akarja majd őt. A kisbabánkat, akit már most
annyira szeretek, hogy az egyszerre melegít fel, és okoz hatalmas fájdalmat. De
ha nem árulom el neki, soha nem fogom megtudni, mit akar, vagy mit nem. Jó
persze, mikor már domborodik a pocakom biztos rájönne, de most komolyan azt
akarom, hogy így tudja meg? Nem, joga van ahhoz, hogy tudja, mi a tényállás.
Megköszörülöm a torkomat, és óvatosan felé sandítok. Viharszürke szemei, amiket
annyira imádok, most aggodalmasan csillognak. Nem totojázok, veszek egy mély
levegőt, és kibököm.
-
Noah, én… nos… - Aha, legalábbis ez volt a terv. Na, akkor fussunk neki még
egyszer. Mély levegő és:
-
Terhes vagyok. – És kinn van! Bárcsak azt mondhatnám, hogy micsoda
megkönnyebbülés, de… nem az. Nem merek a démonra nézni, de hallom, ahogy elakad
a lélegzete, érzem erősödő szorítását a karjaimon. Lehajtott fejjel, és csukott
szemmel várok, mint az elítélt a végső döntésre. Szinte hallom az odakinn hallgatózó
társaim döbbent légvételeit, sőt, még Nina is felkapja a fejét a földről, és a
fülét hegyezi. Most mi ezen olyan megdöbbentő?!
-
Ez… - Noah megköszörüli a torkát. – Biztos vagy benne?
-
Teljesen.
-
Az enyém? – Kérdése úgy hat rám, mint egy arculcsapás. Megbántottan fordítom
félre a fejem. Képes azt feltételezni rólam, hogy mással is… Istenem, azt
hiszem hányni fogok!
És nem csak képletesen. Lekászálódom az ágyról, és a
fürdőszobába botorkálok. Öklendezek, de semmi nincs a gyomromba, amitől
megszabadulhatnék. Tíz perc múlva lerogyok a porceláncsésze elég, izzadt
homlokom a fürdőkád hűs peremére támasztom. Halványan érzékelem, hogy valaki
beszél hozzám. Biztosan Noah az. Vagy anya.
-
Kayla, az isten szerelmére! – Tévedtem. Apa az. Óvatosan rázza a vállamat,
amitől újabb rosszullét környékez meg. Felemelem a kezem, és apa alkarjára
teszem.
-
Ha nem hagyod abba esküszöm, lehánylak…
Nevetve a karjaiba kap,
de már az ajtóban átpasszol Noah-nak, aki óvatosan visszafektet az ágyra.
Zavar, hogy úgy bánnak velem, mint egy hímes tojással! Nem vagyok én
porcelánból! Idegesen lerugdosom magamról a takarót, amit megpróbál rám
teríteni, és nem törődve az egyre rosszabbodó hányingeremmel, felpattanok, és
járkálni kezdek. Noah végig követ a tekintetével.
-
Kayla, gyere ide. – Mély hangja megigéző hatással van rám. Megtorpanok, és
gondolkodás nélkül a combjai közé sétálok. Felnéz rám, tekintetünk
összefonódik. Hatalmas, lapáttenyereit a derekamra simítja, és még közelebb
húz. A megbántottság még mindig jelen van, de az a szúró fájdalom a
mellkasomban már enyhült valamelyest. Ismét felnéz rám, de mikor nem szólok
semmit, arcát a hasamhoz dörgöli. Könny szökik a szemembe, egyik kezemmel a
vállára támaszkodom, a másikkal beletúrok selymesen puha hajába.
-
Gondoskodni akarok rólad. Gondoskodni akarok rólatok. Azt akarom, hogy örök
életetekig biztonságban érezzétek magatokat, és hogy boldogok legyetek. Promire vobis eteram liaem mayis hacies.
Costrexirit menathem thae verforer, sina serister doat! – A szavakat
ünnepélyesen mondja ki, mégis sugárzik belőle a szeretet. Fogalmam sincs, mit
jelenthetnek ezek a szavak, de a lelkem legmélyét is szeretettel és törődéssel
borítják el. Noah felpillant rám, szeme csordultig telt könnyekkel. Óvatos
mozdulatokkal törlöm le az arcát. Nem lenne túl romantikus, ha kiszúrnám a
szemét…
-
Mit jelent az, amit mondtál?
-
Ígérem neked, hogy egy örök életre boldoggá teszlek. Legyen ez az eskü, ami
engem hozzád köt, s szolgáddá tesz. – súgja rekedten. Hiába
ismétli el másodjára is, egy teljesen más nyelven, a szavak semmit nem
veszítenek jelentőségükből. Letörlök egy újabb könnycseppet, ezúttal a saját
arcomról. Aztán az övéről is. Noah visszahajtja fejét a hasamra, és egy csókot
lehel rá.
-
Nem akarom, hogy a szolgám legyél.
-
De én igen.
Fél
órát tudtunk csak kettesben (Ninával együtt hármasban) tölteni, mielőtt a többiek,
élükön Koljával, berobbannak a szobába. Hannah azonnal rám veti magát, és sírva
könyörög, hogy ne menjek el többet. Én meg sírva megígérem neki, hogy nem
fogok. Ez ilyen sírós-lelkizős parti lesz, már most megmondom. Aztán persze
mindenki a még nem létező pocakomat akarja megsimogatni.
-
De hát még nem fogtok érezni semmit! – nevetek. Nem is emlékszem, mikor
nevettem utoljára. Hihetetlen érzés, úgy érzem, hogy valami ismét a helyére
került. Valami, amit én szakítottam el, most összeforrt. És ez csodálatos
érzés. Senkit nem foglalkoztat, hogy nincs pocakom, mindenki egyszerre rakja rá
a tenyerét. Hannah ismét az arcomba mászik.
-
Én leszek a keresztanyja, ugye?
-
Hát, úgy terveztem, hogy Kolja lesz a keresztanyja. – mondom nevetve. Kolja
csak vigyorogva megvonja a vállát.
-
Én nem igen. Én a pótapukája leszek.
-
Akkor ki kell, hogy ábrándítsalak, haver, mert nem lesz rád szükség. – mosolyog
Noah. – Nélkülem még levegőt se vehet.
-
Uh, előre sajnálom azt a gyereket. Ha lány lesz, akkor az udvarlóját is. –
röhög Kolja. Anya és apa csak csendben mosolyognak, és inkább egymással vannak
elfoglalva. Úristen, hova lett az a nő, aki megkeserítette az életemet? Na, nem
mintha hiányozna, de ez azért elég drasztikus változás ahhoz képest, amilyen
egy másfél hónapja volt. Gondolom én. De…
-
Kayla, beszélhetnénk egy kicsit? – Gondolataimból Alexander hangja ránt ki.
Ránézek, de az arca teljesen érzelemmentes. Óvatosan bólintok, és kimegyek vele
a nappaliba. Érzem magamon a többiek kíváncsi tekintetét, de nem akarok
magyarázkodni addig, amíg én sem értem, miről van szó. Még mindig fáj Alex
bizalmatlansága. Igaz, hogy leléptem, és elhagytam őket, de ez volt életem
legnehezebb döntése. És soha, de soha nem adtam okot neki arra, hogy azt higgye,
nem fontosak a számomra. Hiszem minden körülöttük forgott, és forog. Nem ment
nélkülük, és lehet, hogy ez azt bizonyírja, hogy gyenge vagyok, de én ezt
felvállalom. Szükségem van a barátaimra, mert ők számomra a legfontosabbak. Ők
az életem mozgatórugói, és ezt Alexander kétségbe vonta. Megbocsájtani
megbocsájtottam, de ezt valószínűleg soha nem fogom elfelejteni neki. Nem
azért, mert haragszom rá, hanem mert fájt. És még most is ugyan úgy fáj.
Megáll
a kanapé mellett, és kibámul az ablakon. Nem szólok hozzá, látom, hogy időre
van szüksége, amíg összeszedi a gondolatait.
-
Nem tudom, mit mondhatnék azon kívül, hogy borzasztóan sajnálom.
-
Semmi baj, Alex. Az én hibám is volt. A szemedre hányhatnám, hogy nem bíztál
bennem, de nem vagyok képmutató. Azért mentem el, mert nem hittem abban, hogy
van megoldás.
-
Nem hinni és nem bízni két különböző dolog, caro.
Feláldoztad a saját boldogságod azért, hogy megments minket attól, hogy
végignézzük a halálodat. Soha nem cselekedtél úgy, hogy ne az irántunk érzett
szereteted vezetett volna. Erre én az első akadálynál feladom, és egy áruló
bélyegét sütöm rád, és ezzel csúnyán szétromboltam azt, ami kettőnk között
volt. Mert ismerlek téged annyira, hogy tudom: ezt soha nem fogod megbocsájtani
nekem. – Hátat fordítok neki, és visszaindulok a szobába. De mielőtt ott
hagynám, keserű mosollyal az arcomon visszaszólok a vállam felett.
-
Tévedsz, Alexander. Megbocsájtani már rég megbocsájtottam. De soha nem fogom
elfelejteni, hogy úgy néztél rám, mintha egy bogár lennék a cipőd talpán.
Bevonulok a szobába, és
Hannah-hoz fordulok. Ő aggodalmasan néz a hátam mögé, Alexet keresi. Szomorúan
csillogó zöld szemekkel mered az ajtóra, a kedvesét várva.
-
Szerintem szüksége van rád. – súgom neki, mire Hannah úgy robban ki a
nappaliba, mintha egy ágyú lenne a valagára szerelve. Én letelepszem a fotelba,
amin eddig Hannah ült. Kolja komoly arccal fordul hozzám. Érzem, hogy itt
komoly dolgokról lesz szó. A szobában síri csend honolt, még egy mélyebb
lélegzetet sem mertem venni, nehogy valamit megzavarjak…
-
Van valami, amit tudnod kell. – kezdi Kolja. – Addig, amíg azt a gyereket a
szíved alatt hordod, nem tehetek semmit. Várandós asszonyon tilos varázslatot
alkalmazni. Árthat a kicsinek. Ami pedig egy másik dolgot illet…
-
Igen?
-
Ez a varázslat egyáltalán nem könnyű. Kellenek hozzá olyan eszközök, amelyek
nincsenek a birtokomban. Amint a kicsi megszületett, el kell indulnunk, Kayla.
-
Elindulni… hova? – Óvatosan formálom a szavakat, mert Kolja megijesztett.
Nagyon, nagyon megijesztett. Nem akarom magára hagyni a kisbabámat rögtön az
után, hogy megszültem, de magammal se vihetem, mert nem tudom, milyen
veszélyeket rejt az út. Ez a huszonkettes csapdája kezd az agyamra menni. Miért
nem lehet soha semmi egyszerű?! Komolyan, ki irányítja odafenn a dolgokat?
Igazán elbeszélgetnék vele egy kicsit.
-
Nos, itt a baj. Nem tudom, mi merre van, ezért valószínűleg véletlenszerűen
kell ellátogatnunk ide-oda. Nem lesz egy fáklyás menet.
-
Az élet sem az… - morgom. Noah feláll az ágyról, és egy puszit nyom a
halántékomra. Ez az apró, szeretetteljes gesztus minden negatív gondolatot
kisepert a fejemből. Újra együtt vagyunk, és hamarosan már hárman leszünk. Itt van
mindenki, aki számít, és ha túléltem ezt az egy hónapot, akkor mindent túl
fogok. A beszélgetés újra elkezdődik, mintha éreznék azt, amit én. Hogy soha
nem adom fel addig, amíg ők vannak nekem. Szerencsésnek érzem magam, mert nem
mindenki dicsekedhet ilyen barátokkal. Még akkor is, ha az egyikükkel van egy
kis… mosolyszünet. De azt mondják, hogy jobb szeretni, mint szeretve lenni, és
ezt most a saját bőrömön érzem meg.
Ez a forróság, ami az ember lelkében dúl,
mikor minden szerette biztonságban van, felemelő érzés. Talán várnak még ránk
veszélyes helyek, talán még sokan vadásznak ránk. Az is lehet, hogy nem fogom
megérni, hogy lássam a hasamban növekvő gyermeket felnőni. De harc nélkül nem
adom fel. Senki nem veheti el újra ezt a biztonságot nyújtó szeretet. Lehet,
hogy nő vagyok, sőt, még csak egy lány. De vagyok olyan felnőtt, hogy
tönkretegyem azt, aki fenyegetni merészeli a családomat. Mert mi értelme lenne
az életemnek, ha nem hallhatnám anya beszólásait, vagy apa csípős válaszait? Ha
nem láthatnám Kolja arcán azt a félmosolyt, ami még a legbrutálisabb helyzetben
is ott virít az arcán? Ha nem láthatnám Hannah és Alex biztató mosolyát? Ha nem
érezném Noah gondoskodását, ölelő karjait, vagy forró csókját? Semminek nincsen
értelme, ha ők nincsenek. És ez egyszerre kelt bennem óriási rémületet, és
hihetetlen hálát. Megijeszt, hogy ennyire függök valakitől. Én, aki mindig
erősnek gondoltam magam, és magamat neveltem. De hálás is vagyok, mert már nem
az vagyok, aki voltam. Ők minden gyengeségem és erősségem. Mert a szeretet már
csak így működik…
Istenem, istenem, istenem.... ez valami elképesztő lett Saya. El se hiszed, mennyire happy-vé tettél. Ugyanakkor el is szomorít, hogy úgy érzem ,mindjárt vége:((( (Ugye nem?<33) Már alig várom a következő fejezetedet!
VálaszTörlésIsten ments, a java még hátra van! :D Köszönöm, örülök, hogy tetszett :) És nyugi, sok-sok fejezet van még hátra ;)
VálaszTörlés