25. Fejezet: Búcsú

Sziasztok!

Hát itt is van. Nagyon nehéz volt megírnom, sokszor meg kellett állnom, hogy feldolgozzam azt, ami történik. Remélem azért tetszeni fog nektek, és visszajeleztek!

Puszi!

"A világon a második legrosszabb az, ha meghal, akit szeretsz. Az első legrosszabb, ha engeded úgy fájni, hogy te is meghalsz - itt belül."

/Darren Shan/

Pislogás nélkül nézem az embert, aki a karjaiban tartja a lányomat, és aki a szívemet és lelkemet egyaránt összetörő szavakat kimondta. Makayla már halott… Nem tudom elhinni. Addig nem, amíg nem látom a saját szememmel, amíg törékeny és kihűlt testét a karjaimban nem tartom. José csak mosolyogva megvonja a vállát. A mozdulattal újra magára vonja figyelmemet. Zöld szemei izgatottságtól és kíváncsiságtól csillognak, akár két smaragd kő…

- Választanunk kellett. Vagy a gyerek, vagy Makayla, és tudod Noah… Nekem a kis vakarcs szimpatikusabb. És őt ráadásul nem kell megkínoznunk azért, hogy szolgáljon minket. Közöttünk fog felnőni, és minden parancsunkat egy zokszó nélkül fogja teljesíteni. Kaylával nem lett volna ilyen könnyű dolgunk. – A jég, ami belülről eláraszt, egyre csak terjed. A levegő érezhetően lehűl, de a tűzfal paradox módon egyre magasabbra hág. Ulrich a lépcső tetején babusgatja a gyermeket, és úgy tűnik, teljesen megfeledkezik a külvilágról. Talán ez teszi lehetővé, hogy a halott sápadt Hannah a háta mögé lopózva rávesse magát. 

Hannah-ról sokan elfelejtik, hogy ő is ugyan olyan démon, mint én. Csak kevésbé veszélyes. José azonnal Ulrich segítségére sietne, de én az útját állom. Intek az érkező Koljának, hogy segítsen Hannah-nak kimenekíteni a lányomat.

- Mi értelme küzdeni, Noah? Hozzánk tartozol. Te hozzám tartozol. – Látom a beteges fényt a szemeiben megcsillanni, és azon gondolkodom, hogy ezt hogy nem vettem észre eddig. Mi kerülhette el a figyelmemet? – Mellesleg, kicsit meg vagyok sértődve. Azt hittem, hogy az a némber fiút szül. Nem akartatok felvilágosítani?

Attól, ahogy Róla beszél, vegyes érzelmek öntenek el. Egyrészt dühös vagyok, mi több, tombolok, de… Örülök, hogy nem mondta ki a nevét. Nem hallom feleségem ismerősen lágy szívdobbanásait, és ez éppen elég ahhoz, hogy összeroppanjak. Ha valaki kimondja, a tőrömet a saját szívembe szúrom, ezzel cserbenhagyva az egyetlent, aki maradt nekem. Gabriellát…

- Mire megy ki ez az egész, José? Mi értelme ennek az egésznek?

- Hogy mit akarok? – Hátravetett fejjel kacag fel. Erőltetett nevetése bántja a fülemet, mégsem szólok semmit. Tudni akarom, hogy miért teszi tönkre az életemet. – Több mint háromezer éve vadászom le a saját fajtársaimat, akik valamikor a barátaim voltak. És tudod, hogy mit kapok mindezért cserébe?! Kivégzési parancsot! Orada Astiba, mondják ők, de fogalmuk sincs arról a hatalomról, amivel valójában rendelkezünk! Miért is titkoljuk valójában a létezésünket?! Az olyan kis férgek, mint Ulrich… Mit tehetnének ellenünk, Noah? Senki nem állíthat meg bennünket! Istenek vagyunk!

Hát persze… Orada Astiba. Nem is értem, miért nem jutott ez eszembe… José őrült kacagásán Hannah elfojtott nyögése tör át. Kockáztatva, hogy az előttem álló őrült démon elszabadul, feléjük kapom a fejem. Összetört szívem egy darabkája a helyére kerül, mikor meglátom a rózsaszín lepedőbe burkolt, aprócska testet Kolja ölelésében. Hannah a vergődő Ulrich hátán rodeózik, cifra káromkodások közepette próbálja lefogni a férfit. Visszafordulok José felé, aki kíváncsian és kissé csalódottan nézi az arcomat, amelyre már ráfagyott a kifejezéstelen álarc.

- Fejezzük ezt be, José. Nem érek rá az ostobaságaidat hallgatni. – Még démonok számára is felfoghatatlan a gyorsaság, amivel Joséra vetem magam. Öklöm a gyomorszáján találja el, ütésem erejétől átszakítja a konténer falát és New York esőtől ázott utcáján ér földet. Felül, egy fájdalmas fintorral az arcán, és vért köp a betonra. Ulrich leterítése óta először néz fel arra az átkozott lépcsősorra. Ulrich eszméletlenül terül el a koszos padlón, felette Kolja áll, Gabriellával a karjában. Hannah-t sehol nem látom, de az illata megerősíti, hogy még az épületben van. José újra felém fordul, szája torz vigyorba rándul. Egykor hófehér fogai most vörösek a vére és a nyála keverékétől. Feltápászkodik, és felém nyújtja a kezét. Elfelejti, hogy ismerem minden trükkjét és képességét. A tűzfal, amely odabenn már a plafont nyaldossa, megrándul, és egy pillanat alatt védelmező ölelésébe von. A tűzgyűrű abban a pillanatban fon körül, hogy José jégből alkotott indái elérnének. Egyetlen intésembe kerül csupán, mindegyik jéghideg csáp tócsává olvad előttem. Felvont szemöldökkel meredek dühöngő ellenfelemre. 

Most vált számomra bizonyossá, hogy valóban elment az esze. Tudta nagyon jól, hogy az ő jege soha nem oltja el a tüzemet. Erre csak egyvalaki volt képes. Valaki, akit szintén nem perzselt meg a forróság. José felpattan a földről, és felém lendül. Későn reagálok, az övéből kirántott tőr felsebzi az arcomat, mélyen belevág a húsba. Nem érzek fájdalmat. Nem érzek semmit…

- Állj át hozzám, Noah!

- Mire kellett neked a lányom? – Nem hagyom, hogy távolabb kerüljön tőlem. A tarkójánál megragadom a haját, és felrántom a térdemet. Érzem a bőrömön, hogy reccsen a csont, és a vas émelyítő szaga tölti be az orrom. José üvöltve ugrik hátrébb, törött orra elé tartott kézzel. Közömbösen nézem, hogyan csepeg José vörös vére a szürke betonra. Szinte már hihetetlennek sőt, ijesztőnek tűnik, hogy ennek a szörnyetegnek ugyan olyan piros a vére, mint az enyém, Hannah-é vagy Kay… az Övé.

- Mit ér egy csorda kanca nélkül? – vigyorog rám.

 Egy pillanatra nem is értem, mire céloz, aztán rájövök. Ez a válasza a kérdésemre. Nem tudom, hogy direkt provokál-e, vagy ösztönösen csinálja, de nagyon jó úton haladna, ha tudnék érezni. De nem érzek sem dühöt, sem fájdalmat vagy kétségbeesést. Fájón üres vagyok, és ezt José is tudja. Ő tette ezt velem… Én is kihúzom a tőröm a csizmaszáramból, és egy mozdulattal a démon felé hajítom. Nem számít erre a fordulatra, a tőr egyenesen a gyomrába fúródik. Üvöltve a földre zuhan, görnyedten próbálja kirángatni magából a kést. Nem megy neki, egyre beljebb tolja. Legszívesebben végignézném, amint elvérzik, de a lányomnak szüksége van rám. Ahogy a feleségemnek is. Hátat fordítok a dühöngő Josénak, és végre felsétálok azon a pokoli lépcsősoron. 

Kolja közvetlenül előttem áll, karja óvón fonja körül a kisbabát. Muszáj vetnem rá egy pillantást. Nem veszem át Nikolaitól, csak félrehajtom a bolyhos takaró csücskét.

A szívem nagyot dobban, és hideg lelkembe befurakszik egy kis melegség. Az én Gabriellám… Olyan szép! Az anyja zafírkék tekintetével néz vissza rám, és látom benne ugyan azt a szeretetet, amit az… övében. Megsimogatom puha, pufók arcát és csókot adok feje búbjára, ahonnan máris nőnek az ismerős, vörös hajszálak. Erőt veszek magamon, és elszakítom a pillantásomat az én gyönyörű lányomról. Koljára nézek, és ő szavak nélkül is érti, amit mondani akarok. Némán sarkon fordul, és Gabriellával a karjaiban eltűnik a sötétben. A vállam fölött visszanézek a helyre, ahol Josét hagytam. Ahogy számítottam rá, már nincs ott. Az őrült démonokat nem nehéz kiismerni, ennyi év szolgálat után. Le fogom vadászni, és nagyon lassan ölöm meg. Lassan és fájdalmasan… 

Veszek egy mély levegőt, és ahhoz az egyetlen ajtóhoz sétálok, ami erről a folyosóról nyílik. Halkan kitárom az ajtót, de Hannah ezt is azonnal meghallja. Könnyáztatta arcával felém fordul, majd a karjaimba szalad. Átkarolja a derekam, és fekete pólómba temeti az arcát. Államat a hajára támasztom, és mindenhová nézek, csak előre nem. Hannah hátát simogatva próbálom összeszedni magam.

- Nem lenne szabad látnod. – csukladozza a mellkasomba. A szavaitól összeszorul a gyomrom, de nem hátrálok meg. Mikor elengedem, Hannah legyőzötten távolodik el tőlem, majd egy utolsó pillantást vet rám. Zöld szemeiben túlcsordul a szomorúság és az aggodalom, de mikor az állammal az ajtó felé biccentek, engedelmesen kivonul. 

Mikor becsukódik mögötte az ajtó, megremeg a lábam. Veszek egy mély levegőt, és a szoba közepén lévő ágyra pillantok. Egy fekete lepedővel takarta le valaki, valószínűleg Hannah. Legszívesebben elmenekülnék, de nem tehetem. Muszáj látnom, éreznem, megérintenem őt. Ez nem vágy, hanem szükséglet… Pont úgy, mint az előbb a rózsaszín takaróval csináltam, megfogom a fekete leplet, és félrehúzom. Nem nézek félre, akármekkora is a kísértés. Lassan előbukkannak szőke tincsei, amelyek olyan hívogatóak, hogy muszáj végigsimítanom rajtuk. Félig meddig azt várom, hogy mocorogni kezd, és rám emeli csillogó, kék tekintetét, hogy szerelemmel teli mosolyával ajándékozzon meg. De ezek a kék szemek most fakón, üresen merednek a semmibe. Olyasmit néznek, amit én már nem láthatok. Régen élettel teli, rózsaszín ajkai, amelyek olyan gyakran mosolyogtak rám, most elszürkülve formázzák a döbbent „o” alakot. 

Az a melegség, amit Gabriella csempészett a testembe, semmivé lesz. A bensőm egy fekete lyuk, ami minden érzelmet elnyel, még azelőtt, hogy fájhatna. Kifejezéstelenül haladok lejjebb a testén, amíg el nem érek a hasáig. Rózsaszín kismama pólóját és a hozzávaló rövidnadrágot leszaggatták róla. A teste úgy néz ki, mintha egy hentes esett volna neki egy éles, nehéz bárdal, véres és törött csontokat hagyva a testben. A feleségemet kizsigerelték. Nem létezik rá jobb vagy szebb szó. Ez elmémet óvó pajzs megreped, nem bírja elviselni azt a kínzó fájdalmat, amit elfojtani igyekszem. Elkapom a pillantásom, és visszaterítem rá a fekete lepedőt. Könnyeimet nyelve a karjaimba veszem, és lassan kisétálok a raktárból, ahol pokollá vált az életem…

Éktelen kiabálás folyik a lakásban. Hannah és Bessie egymásba kapaszkodva sírnak, Alexander és Barega próbálja vigasztalni őket, annak ellenére, hogy az ő szemükből is könny csordogál. Kolja az ablaknál áll, némán néz ki New York sötét utcáira. Mind felém kapják a pillantásukat, mikor belépek a nappaliba, kezemben egy lepedőbe takart testtel. Barega az első, aki feláll, és mintha hipnotizálták volna, hozzám sétál. 

Remegő kézzel félrehúzza az anyag sarkát, de Bessie vérfagyasztó sikolyára azonnal megdermed.

- Ne! Nem akarom! Nem akarom látni! Nem! NEM!! – hisztérikusan sikítozva tépi a haját, hiába próbálja Hannah lefogni a kezeit. Barega a kedveséhez szalad, és karjaiba zárva suttog a fülébe. Bessie sikoltásai végül kétségbeesett zokogásba fúlnak. Kolja kifejezéstelen arccal fordul felém, szemei ezúttal minden jókedvet mellőznek.

- Vidd az én szobámba. Elmegyek egy pár napra. – Némán bólintok, és a nappaliból kisétálva az étkezőbe sétálok. Onnan nyílik az ajtó, ami Nikolai még berendezetlen szobáját takarja. A szobában csak egy szekrény, egy íróasztal és egy hatalmas franciaágy foglalja a helyet. Leteszem Őt az ágyra, szőke tincseit gyengéden visszasimítom a lepedő alá. Még egyszer nem bírok ránézni. Most még nem… 

Kimegyek a szobából, és anélkül, hogy akár egy szót is szólnék a többiekhez bemegyek a hálószobába. Azonnal rájövök, hogy mekkora hibát követtem el. Itt minden Őrá emlékeztet, a közös képektől kezdve a fahéjtól illatozó ágyneműkig. Veszek egy mély levegőt, majd, mint egy félőrült, kirontok az erkélyre. A hatalmas esőcseppek hűvösen csobbannak a bőrömön, és ez a kellemetlen érzés egy kissé magamhoz térít. Erősen megkapaszkodom a fémkorlátban, és végül engedek a kísértésnek, ami egész úton kerülgetett, miközben a feleségem élettelen testét tartottam a karjaimban. 

A mellkasomból indul, a torkomban gombóccá nő. A számat végül elhagyja a fájdalommal és magánnyal teli üvöltés, de egyszer nem elég. Újra és újra elüvöltöm magam, amíg nem már nem tudok több hangot kiadni. Térdre esem az erkély vizes kövén, ahová az esőcseppek és könnyein hullnak. Az utcán sétáló emberek riadtan tekintgetnek föl, némelyikük kezéből még az esernyő is kiesett, de nem foglalkozom velük. Semmivel sem törődve térdelek a hideg kövön, egészen addig, amíg egy kisbaba sírása fel nem riaszt. Azonnal odakapom a fejem. 

Benn a melegben Hannah áll, karjaiban Gabriellával. A démonlány könnyei már elálltak, legalábbis azok, amelyek láthatóak. A lelke mélyén örökké könnyezni fog. Pont úgy, ahogy én. A kislány torkaszakadtából üvölt, mintha csak engem próbálna utánozni, karjaival vadul kapálózik. Hannah-ra emelem a tekintetemet. Ő is csak suttogni bír.

- Csak te maradtál neki. Szüksége van rád… - Hangja újból elcsuklik, és ezt leplezve egy törülközőt dob felém. Belépek a hálószobába, ahol ugyan még mindig érzem az Ő illatát, és megtörlöm meztelen felsőtestemet. Hannah türelmesen vár, majd mikor végzek, a karjaimba emeli a kislányomat, és kimegy. Én az ágyra dőlök, és hátamat a támlának vetve a mellkasomhoz szorítom a kisbabámat. Gabriella mintha érezni, hogy mellette vagyok, és ráfigyelek, felém nyújtva kezecskéit rám mosolyog. Egy reszketeg levegővétel után közelebb húzom magamhoz, és ringatni kezdem. Amíg a kislányomat altatom, be kell látnom, hogy Hannah-nak igaza van. Semmit nem tehetek, nem változtathatom meg azt, ami megtörtént. Amit tehetek az az, hogy teljes mellszélességgel a lányom mögött állok, hogy biztonságot és szeretetet nyújtok neki. Szüksége van rám, mert senkije sincs rajtam kívül.

Mikor Gabriella szuszogása egyenletessé válik, visszaviszem a gyerekszobába. Már senki nincs a lakásban rajtunk kívül, és ez nekem pont kapóra jön. Nincs szükségem közönségre. Lefektetem aludni a lányomat, és visszasétálok Kolja szobájába. Reszkető kezekkel felemelem az arcáról a lepedőt, és lecsukom fakó szemeit. Így pont olyan, mintha aludna… Könnyeim ismét utat találnak maguknak, mikor egy utolsó csókot lehelek hűvös szájára.

- Kayla… - suttogom. A neve átszakítja a gátat. – Kayla. Kayla!

Zokogva borulok térdre az ágy mellett, úgy ismételgetve halott szerelmem nevét, mint egy imát, ezzel végső búcsút véve tőle.