Meglepetés!
Mivel Vasárnaptól gólyatáborban leszek egészen csütörtöki, belehúztam egy kicsit, és meghoztam a 26. fejezetet! Remélem tetszeni fog, és hagytok magatok után egy kritikát! ;)
Vacak és Réka! Az utolsó bejegyzést nektek ajánlom! :)
"Nem a halál szörnyű,
hanem a temetés. A halál nem szerencsétlenség. Csak szomorúság azoknak, akik a
Földön maradtak még s egy kedves valakijöktől látatlan időre el kell
búcsúzniok."
/ Gárdonyi Géza/
Ma van 2013. Július.
28.-a. Délelőtt tizenegy óra lévén gyönyörűen süt a nap, az égen nincs egy
darab felhő sem. Úgy érzem, az anyatermészet kigúnyol minket. Hogy lehet ilyen
csodás az idő egy ilyen kegyetlen és szomorú napon? Ezen a napon, mikor egy
gyönyörű lányt, a legjobb barátnőmet örökké a föld alá temetjük? Hogy lehet a
sors ennyire rosszindulatú? Nem érdemeljük, hogy csak így gúnyt űzzön belőlünk.
- Min gondolkodsz, estrelas? – Meleg, puha ajkak érintését
érzem a halántékomon. Alexander a derekam köré fonja az egyik karját, és egy
padhoz terel. A temetés csak fél óra múlva kezdődik, de már most egy szép kis
tömeg gyűlt össze. Az embereknek azt mondtuk, hogy Kayla autóbalesetet
szenvedett, és ezért van a zárt koporsó. Az osztálytársaink már mind itt
vannak, ráadásul az Akadémia össze tanára is tiszteletét teszi. Mindenki itt
van, aki számít, Bessie-t kivéve.
Ő nem volt hajlandó részt venni a saját lánya
temetésén. Valamilyen szinten mégis megértem. Ha eljön, és látja, ahogy a
gyönyörű, fényesre lakkozott koporsót a hideg földbe eresztik… Túlságosan is
valóságossá válik ez az egész rémálom. Egy hete minden este azért imádkozom,
hogy legyen vége. Hogy mikor felkelek, Kayla dörömböljön az ajtónkon, hogy már
megint késésben vagyunk. Alex óvatosan megszorítja a kezem.
Ekkor jut eszembe,
hogy nem válaszoltam a kérdésére.
- Ez életem legrosszabb
napja… - suttogom feleletképp. A gyémántként ragyogó szempár együtt érző
pillantást vet rám. Kayla neki is egy fontos személy volt az életében.
Lényegében neki köszönhetjük azt, hogy mi itt vagyunk egymásnak. Soha nem
hittem volna, hogy egyszer lesz valaki, akit tényleg szeretek. Mármint úgy
igazán, feltétel nélküli szerelemből szeretek. És akkor Alex rám mosolygott
Siracusa utcáit járva. Akkor és ott minden és mindenki elhalványult, semmi nem
létezett a gyémántszínű tekintetén és huncut mosolyán kívül. De mindannyiunk
mosolya semmivé lett azon az egy héttel ezelőtti, borzalmas napon.
Istenem,
mikor megláttam… Óvatosan Noah felé pillantok. A démon férfi már egy órája
gyökeret vert a koporsó mellett, karjaiban újszülött kislánya aludta az igazak
álmát. Igazából nem is értem, miért hozta magával Gabriellát. Az isten
szerelmére, hiszen Ő még csak egy gyerek! Alexander követi tekintetem irányát,
és azonnal megérti, miért nézem őket olyan meredten. Gyengéden magához húz, és
a hajamra csókol.
- Ez az utolsó alkalom,
hogy Gabriella az anyja közelében lehet. Noah morbid módon úgy gondolja, most
lehet utoljára együtt a családja. És ha úgy vesszük, akkor igaza is van.
- Igazad van, ez
érthető. – motyogom a mellkasába. Nem veszem le a tekintetem Noah-ról. Istenem,
senki sem értheti, min megy most keresztül…! Annyiszor próbáltam már vele
beszélni, de a lányán kívül jóformán senkit nem enged magához. Tegnap is
átmentem hozzá és hosszú életem során akkor hallottam először Noah-t zokogni. A
hangja keserves volt, szívfájdítóan szomorú és kétségbeesett. Kayla volt a
mindene, és most… csak Gabriella maradt neki. Nem áltatom magam olyasmivel,
hogy mi, és az összes barátunk mögötte állunk, mert ez egy fikarcnyit sem számít.
A barátság és a szerelem… Közel sem sorolhatók egy kategóriába, akárki akármit
gondol. Az embereknél lehet, hogy így van, de egy démon számára az Egyetlene
halála egyet jelent a teljes pusztulással. Ha nincs Gabriella, most nem csak
Kaylát temetnénk.
A pár méterre fekvő kavicsos útra egy fekete halottas kocsi
gördül. Könny szökik a szemembe, mikor Noah összerezzen a látványára. Ő is
tudja, amit én: Ha a koporsót beteszik abba az autóba, visszavonhatatlanul el
kell fogadnunk, hogy Makayla Marguarite Sunrise-Saetta távozott az élők
sorából, egyedül hagyva minket. Soha nem fogja látni, mennyire hasonlít rá a
kicsi Gabriella, soha nem tudja meg, mi lesz a kislány első szava és nem lesz
ott a legelső lépéseinél. Soha nem fogja megismerni az első szerelmét, és soha
többé nem fog nevetni Noah túlzott aggodalmán, mikor a gyerekük az első
randijára készül. Azt sem tudom, Noah fog-e egyáltalán valaha is újra
mosolyogni…
Feltápászkodunk a kényelmetlen padról, és a koporsó köré gyűlünk. A
pap tisztán és érthetően ejti ki a szavakat, mégsem jut el semmi a tudatomig.
Meredten bámulom a koporsót, szinte már szuggerálom, hogy nyíljon fel a teteje.
A koporsóbűvölést csak akkor hagyom abba, mikor Alexander óvatosan a
halottaskocsihoz kezd terelgetni. Észre sem vettem, de már az autót követjük
szép libasorba. Mindenfelől halk motyogást és hüppögést hallok, többek között a
sajátomat. Az arcomat Alex fekete zakóba bújtatott mellkasába temetem, amint
elkezdik lapátolni a földet. Noah-n kívül senki nem várja meg, hogy a sírhant
elkészüljön. Én is szeretnék maradni, de Alex elterel, és közbe a fülembe
suttog:
- Hagyd, had búcsúzzon
el tőle. – Ez az öt szó a szívembe markol.
Amint kitesszük a lábunkat a temető
kapuján, hevesen a nyakába ugrom, számat az ajkaihoz préselem. Meglepett nyögése
halk sóhajjá alakul, karjait a derekamra fűzi, úgy ránt még szorosabban
magához.
- Nagyon szeretlek! –
súgom a fülébe, amikor eltávolodik. Nem válaszol, csak egy csókot nyom a
nyakamra, és kézen fogva húz maga után. Tegnap megbeszéltük, hogy bár Bessie
nem jön el a temetésre, nála gyűlünk össze, hogy ezen a kis összejövetelen
elbúcsúztassuk Kaylát. Már épp beszállnék a kocsiba, mikor a figyelmemet egy
kicsi, fekete folt kelti fel a temető egy dombjának a tetején. A szemem elé
teszem a kezem, hogy eltakarjam a napot. Alex is észreveszi, és azonnal
megdermed. Egy pillanat alatt rájövök, hogy miért.
Bran.
Csak egy gondolatomba
kerül, és azonnal a dombtetőn állok, a volt főnököm mellett. Tudom, hogy Bran
is észrevett engem, de nem vesz rólam tudomást. Meredten nézi a Kayla sírjánál
álldogáló Noah-t, aki úgy simogatja a sírkövet, mintha csak szerelme arcán
simítana végig. Talán tényleg ezt gondolja.
- Mit keresel itt,
Bran?
- Gyászolok. – Nem a
válasz lep meg, hanem ahogyan válaszol. A hangja mentes mindenféle gúnytól vagy
szarkazmustól, nem érezni benne azt, hogy hazudik. Félredöntöm a fejem, és
várok, hátha mond még valamit, de ő csak hallgat.
Alex nem jön utánam, tudja,
hogy meg tudom védeni magam, bár beletelt egy kis időbe, míg erre rájött. Mikor
megunom a csendet, rákérdezek:
- Miért? – Erre már
felém fordul. Ónix színű szemével lassan és óvatosan mér végig, mintha csak azt
mérlegelné, mennyit mondhat el nekem. Nem fogja elkövetni azt a hibát, hogy
megbízzon bennem, mikor az ellensége vagyok. Ez a helyes felfogás egy démon
számára. Pontosan ezért lep meg a válasza:
- Soha nem akartam
Makayla halálát. Egyikőtök halálára sem vágytam, így egy kissé megrendít, hogy
ezt kell látnom.
- Miért van szükséged
Gabriellára?
- Azért mert magányos
vagyok. – Egy nyegle vállrántással akarja ellensúlyozni szavainak komolyságát,
de nem sikerül neki. Elkerekedett szemekkel meredek rá, mire sóhajt egy nagyot.
Visszafordul a sír felé, de Noah már nincs ott. Elköszönt, és távozott…
- Feladom, Hannah. Nem
foglak titeket zargatni többé.
- Miért tetted eddig?
Mi volt az egész értelme?
- Lassan tízezer éves
leszek, Hannah. A Fekete Szárny igazgatójaként súlyos teher nehezedik a
vállamra, és nincs senki, akivel ezt megoszthatnám. Mikor megláttam Makaylát…
annyira gyönyörű volt! Azt hittem, ő lesz az, aki majd mindig mellettem áll, és
akire támaszkodhatok. Hidegzuhanyként ért a kapcsolata Noah-val. Aztán mikor
megéreztem, hogy terhes, arra gondoltam, mi van, ha a lánya lesz az? Tudod,
mint abban a nyálas vámpíros borzalomban…
A helyzet abszurditása
ellenére, vagy lehet, hogy épp az abszurditásán, felnevetek.
- Te az Alkonyatból
veszed az ötleteket? – kacagom halkan. Vörösödve újra vállat von. A sok
borzalom ellenére, amin miatta mentünk végig, egy kicsit sajnálom őt. Elvégre,
tízezer év elég soknak tűnik, főleg akkor, ha egyedül vagy a világban.
Óvatosan
közelebb lépek, és a karjára fektetem a tenyerem. Nem húzódik el úgy, ahogy azt
várnám. Suttogva beszélek hozzá, nehogy elűzzem ezt az aprócska békét, ami
megült közöttünk.
- Tudod, hogy Gabriella
nem hozzád tartozik, ugye?
- Igen, tudom. Most ha megbocsájtasz,
vár a Tanács. – Gúnyos fintorral ejti ki a „Tanács” szót, és aztán se szó-se
beszéd köddé válik. Hitetlenkedve térek vissza a kocsinál türelmetlenkedő
Alexhez. A vámpír azonnal körém fonja karjait, és a hátamon végigsimítva keresi
rajtam a sérüléseket. Mikor nem talál egyet sem, megnyugodva felsóhajt.
- Utálom, mikor ezt csinálod… Minden egyes
alkalommal megőszül egy hajszálam! – panaszkodja a hajamba. Csak mosolygok
rajta, és miközben lassan, kényelmes tempóban haladunk a főúton, az egyik
kiszőkített tincsét piszkálom.
Lassan lefékezünk a sokemeletes épület előtt, és
a portásnak odaköszönve, a liftbe lépünk. Szerencsére egyik emeleten sem kell megállnunk,
gond nélkül jutunk el Bessie ajtajához. Onnan azonban csendes vita hangjai
szűrődnek ki. Rosszat sejtve fordulok Alex felé, de ő már neki is iramodott, és
nagy léptekkel halad az ajtó felé. Kopogás nélkül ront be az ajtón, és a lehető
leghihetetlenebb mondat késztet megtorpanásra.
- Vidd a közelemből azt
a pokolfajzatot! – Bessie undorodó képet vágva húzódik hátra a fekete-rózsaszín
kis csomagtól, amit Barega nyújt felé. Noah pillantása azonnal vérvörösbe
fordul át a mondat hallatán. Kolja elé áll, hogyha neki akarna ugrani
Bessie-nek, megakadályozhassa.
- Ő az unokád, Bessie! –
noszogatja tovább Barega. Feleségével ellentétben, ő szeretettel néz az
újszülöttre. Látszólag őt is megrendíti Bessie gyűlölködő viselkedése.
Noah
hangosan felmordul, mikor a nő jelentőségteljesen hátat fordít férjének és
unokájának. Erre Bessie is felkapja a fejét, és Noah-ra támad. Döbbenten
hallgatjuk hangos kifakadását.
- Nekem te csak ne morogj,
mint egy veszett kutya! Minden a ti hibátok, a tiéd és azé a kölyöké! Ha ti nem
keveredtek bele az életébe még ma is élhetne! Soha nem fogok megbocsájtani! Azt
ígérted, hogy megvéded őt, Noah! Megígérted! – sikítja, azután zokogva szalad
be a hálószobába. Leforrázva meredünk utána mind, kivéve Noah-t. Ő csak
visszaveszi a kislányát, és immár szürke szemekkel magához öleli. Gabriella
azonnal megnyugszik apukája ölelésében, és ez mindnyájunkat egy kis melegséggel
tölt el.
Barega feszélyezetten fordul Noah felé, de mielőtt még megszólalhatna,
a démon a szavába vág.
- Semmi baj, Barega.
Igaza van, legalábbis velem kapcsolatban. De figyelmeztetlek: még egy rossz szó
a lányomra, és nagyon dühös leszek. Tudod ez mit jelent, ugye?
- Fenyegeted az
Egyetlenemet, Noah? – komorul el Barega. Balhé szagot érzek… Egyetlen démon sem
tűri, ha a kedvesét fenyegetik, és ezt Noah tudhatná a legjobban. Miért kell
neki mindig a bajt keresnie?!
- Nem fenyegetek
senkit, szimplám csak tényeket közlök. Gabriella az egyetlen, aki maradt nekem Kaylából,
és nem fogok szemet hunyni afelett, ha valaki bántja. Mond meg Bessie-nek, hogy
ha így gondolja, akkor ne jöjjön a közelünkbe, de ne halljak egy rossz szót sem
a lányomról. – Ezzel fogja magát, és Alexet megkerülve elém áll. Lehajol, és
óvatos csókot nyom a homlokomra. Lehunyt szemmel fogadom barátsága jelét, majd
a szemébe nézek.
- Köszönöm, hogy
mellettem álltál, Hannah. Ne feledd,
ayego beme riendam. – Ezzel távozik. Szavai meghatottsággal töltenek el, és
a helyzet ellenére is mosolyt csalnak az arcomra.
„Mindig a barátod
leszek.”
Eközben máshol:
Annyira fáj… Mikor
múlik el a fájdalom? A gerincemet alkotó csigolyák szilánkokra robbannak szét,
a fejem úgy lüktet, mintha valaki dobkoncertet adna odabenn. Könyörgöm, valaki
öljön már meg! Ne hagyjatok szenvedni… Kérlek, állj! Könnyek csordulnak ki
lezárt szemhéjam alól, érzem a számban elharapott nyelvem vérének az ízét. Meg
akarok szólalni, könyörögni, hogy öljenek meg, de nem jön ki hang a torkomon. A
hangszálaim elszakadnak, aztán lassan újra összeforrnak, a lábam csontjai
megrepednek. Sikítanék. Nem tudok. Fáj! Annyira fáj! A hátamon szétreped a bőr,
érzem, ahogy a csontok kiemelkednek a hátamból. A fájdalmamon átküzdve magát
egy ismeretlen nő hangja tölti be az elmémet. Hangja olyan, mint a jeges
borogatás láztól fűtött homlokomra. Érzem puha tenyerének érintését verejtékes
homlokomon. Rá akarok nézni, megragadni a kezét, és könyörögni, hogy vessen
véget a fájdalmamnak, hogy öljön meg végre. Csak ő menthet meg, miatta kell
ennyit szenvednem, az ő hibája! Miért kínoz, mikor azt mondta, hogy megment?!
Annyira fáj!!
- Hamarosan vége, Enael. Tarts ki!
Drága, Saya...
VálaszTörlésTE MOST CSAK SZÍVATSZ?!?! Nem hiszel... megtetted! Mérhetetlenül hálás vagyok, de azért örülnék neki, ha sietnél a következővel... a rész végén csak ennyit tudtam kinyögni: MI A F*SZ?!? Hát... az fix, hogy ma este nem alszom az izgatottságtól...
xoxoxo Réka
Kedves Réka...
TörlésEszemben sincs! :D A következő fejezet pedig hamarosan elkészül ;) Megpróbálom szombatra felrakni, de biztosat nem ígérek :)
Kérdezek: A MI A F*SZ?!? jót vagy rosszat jelent?:D
Szép álmokat ;)
Köszönöm, hogy írtál! :)
Saya... az a hozzászólásom természetesen pozitív. Nem is tudom hogy valaha írni lehetett negatívat...
TörlésEz aztán szép volt Saya!
VálaszTörlésMost aztán megleptél! Úgy érzem sírnék, de nem tudok. Hát mégiscsak megtetted... Él. *szaggatott sóhaj* Most olyan, mintha Karácsony lenne.
Valamit muszáj megkérdeznem: Hogy érted hogy utolsó bejegyzés? Mármint meghatódtam, hogy nekem/ nekünk ajánlod, de.... Ez... Hogy?
Mást nem hiszem, hogy tudnék mondani, mert jelenleg kisült az agyam.
Kayla él!
Én pedig IMÁDLAK:*!
Köszönöm szépen! :)
TörlésAz utolsó bejegyzést eredetileg nem akartam megírni. Vagyis akartam, csak később. De ahogy visszaolvasgattam a hozzászólásaitokat olyan kétségbeesettnek tűntetek, hogy úgy döntöttem előrébb hozom :) Remélem nem haragszotok emiatt!
Köszönöm, hogy írtál! ;)
Kedves Yesaya ugy latom nem kell teged megkeresnem!Minden estre koszi , hogy megmentettedKaylat!Imadlak!
VálaszTörlésKöszönöm, akkor azt hiszem, megnyugodhatok! :D :P
TörlésKöszönöm, hogy írtál! :) ♥