33. Fejezet: Új kihívás

Sziasztok!

Réka, még nincs tíz óra!! :D

 Jó szórakozást mindenkinek! :)

„Két nő lakik bennem: az egyik meg akar ismerni minden kalandot, át akar élni minden örömet és szenvedélyt, a másik viszont hétköznapi életet szeretne, biztonságot, nyugalmat, boldog családot. Én vagyok a háziasszony és a szajha, két lélek egy testben, akik egymás ellen harcolnak.”

/Paulo Coelho/

Békés, télies, nyugodt reggelre ébredek. Érzem Noah megnyugtató jelenlétét a hátam mögött, ölelő karjait a derekamon, hallom odakinn New York utcáinak zsivaját. Álmosan felmérem a környezetemet, amennyire nyakatekert helyzetem engedi. Nagyot ásítva mászok ki az ágyból, magamra kapom Noah ingjét, és benézek a gyerekszobába, ahol Gabriella békésen alussza az igazak álmát. 

Halkan becsukom magam mögött az ajtót, és lábujjhegyen osonok a konyhához, hogy feltegyem főni a kávét. Mióta kinövesztettem a szárnyaimat, meglehetősen koffeinfüggő lettem, napi három-négy csészével is meg tudok inni. Feketén. Amíg várom, hogy lefőjön a kávé, a hűtőben keresgélek valami elfogatható reggelinek valót, nem sok sikerrel. Sóhajtva előveszem a tojást, és összedobom a szokásos reggeli sajtos-baconos rántottát, amit a két csésze kávé mellé rakhatok a tálcára. 

Óvatosan egyensúlyozva, a könyökömmel nyomom le a hálószobába vezető ajtó kilincsét. Noah még mindig hason alszik, egyik kezét a párna alá gyömöszölve, a takarót a derekáig lerúgva magáról. Mosolyogva lerakom a tálcát a kis éjjeliszekrényre, és Noah mellé bemászva óvatosan megpuszilgatom az arcát. Morogva fordul át a másik oldalára, de előlem nem menekülhet! Végigsimítok vörös haján, és még egyszer megpuszilom, ezúttal a nyakát. Erre már természetesen megfordul, és a karjaiba zárva a nyakamba fúrja a fejét.

- Hány óra? – motyogja álmosan, amin én csak mosolygok. Reggelente olyan, mint valami nyűgös gyerek, aki soha nem szereti, ha felkeltik. Nem válaszolok, kénytelen hát felpislogni a digitális órára, amin még alig múlt el nyolc óra. Nyögve visszaejti a fejét a párnára, és magára rántja a takarót. – Nem várhatod el tőlem, hogy vasárnap is ilyen korán keljek föl!

- Gondolod? Na, kelj már fel, te nagy mamlasz! Hoztam neked reggelit! – Ezzel megfogom a tálcát, és az egészet Noah ölébe nyomom. Én visszamászok a helyemre, és mosolyogva kortyolgatom a kávémat. 

Noah egy óvatos csókot nyom a fejem búbjára, és csendben elkezdi enni a rántottáját. Némán ülünk egymás mellett, amíg be nem fejezi, és megtörli a száját a szalvétában. 

Nem nézünk egymásra, mégsem lep meg, amikor megszólal.

- Nem vagy boldog, Kayla. – Mosolyom egy kissé elhalványul erre kijelentésre.

- Nem, nem vagyok. – válaszolom neki. – De ez nem miattad van.

- Mi tenne boldoggá? – Szavai mögött nincs egy cseppnyi felháborodás sem, semmi düh, bánat vagy kétségbeesés. Őszintén meglep a reakciója, hisz már napok óta kerülgetem a forró kását, mégsem mertem neki bevallani, hogy én nem érzem ezt az egészet helyesnek. Ezt a családi idillt, mikor minden rendben van, anyuci otthon ül a gyerekkel. Féltem, hogy esetleg úgy érzi, Ő rontott el valamit, vagy esetleg dühös lesz, amiért én folyton elégedetlenkedem, hogy engem semmi nem tesz boldoggá. Jobban ismerhetném már Noaht ahhoz, hogy ilyeneket feltételezzek róla, de a bizonytalanság hajlamos mindenkit megfertőzni, akármiről is legyen szó. 

Összeszedem minden bátorságomat, és Noahra nézek. Óvatosan figyel, mintha bármelyik pillanatban robbanhatnék. Pedig nem vagyok rá hajlamos, de hát ez a bizonytalanság… Ez már csak ilyen.

- Nem vagyok egy mintafeleség, nagyon jól tudom. Sem pedig egy kertvárosi nő, aki mindig a tökéletesség után áhítozik. Lehet, hogy bennem van a hiba, elvégre van egy szép lakásom, egy gyönyörű kislányom, és egy férfi, akit bolondulásig szeretek, és ő viszontszeret… De Noah, börtönben érzem magam. Semmit nem csinálhatok úgy, hogy meg ne gondolnám, biztosan megéri-e, mindig mérlegelnem kell minden döntésemet. Csak most kezdem igazán érezni, hogy milyen érzés kiszakadni a gyerekkorból. Ráadásul, mindezt majdhogynem egyedül kell feldolgoznom, mert senkit nem akarok nyaggatni a problémáimmal. Mindenkinek megvan a maga baja, és itt igen, rád is gondolok. Izgalomra vágyok, valami kalandra… akármire, ami kiszakít ebből a monotóniából. – Nem nézek a szemébe, fejemet lehajtom, úgy fixírozom a kávéscsészém csorba peremét. Érzem a pillantásár az arcomon, majd megfogja a kezem, és összekulcsolja az ujjainkat. Lassan felpillantok rá, de a szemeiben semmi helytelenítést nem látok. 

Kicsivel nyugodtabban rámosolygok, és viszonzom szorítását.

- Nincs benned semmi hiba, bambina, egyszerűen csak magányos vagy, és ez részben az én hibám. Minden rád marad, mindent te intézel, nem meglepő hát, hogy egy idő után belefáradsz. Ezért… - elbizonytalanodik, szemét lehunyja, álla megfeszül. - … Bár minden ösztönöm visítva tiltakozik, mikor Bran a segítségemet kérte, megígértem neki, hogy szólni fogok. – Újabb hatásszünet, az idegeim már pattanásig feszültek. – Szükségünk van a segítségedre, Kayla.

- Szükségetek? Mármint neked és…

-  És a Fekete Szárnynak. – Ajkaim meglepett o alakot formáznak, és egy pillanatig szólni sem tudok a döbbenettől. Még hogy a Fekete Szárnynak van szüksége Rám? Egy mezei kisegérre, aki nem képes megkülönböztetni az embert a démontól? Azt sem tudom, mi a különbség Démon és Démon között! – Tudom, hogy ez így elég váratlan, de egyedül nem boldogulunk. Most, hogy te is démon vagy, szeretnék, hogy segíts nekünk.

- Én… Miről is lenne szó? – nyekegem, annak ellenére, hogy feltűnt, Noah úgy fogalmazott, hogy „szeretnék”. Ő egyáltalán nincs oda az ötletért, hogy vásárra vigyem a bőrömet.

- Egy démon, aki már elérte az Orada Astibát, elragadta az egyik Vadász és az Egyetlenének fiát. Ahogy ő fogalmaz, csakis „Istennel” hajlandó beszélni. Megpróbáltuk elérni Othenirit, de nem válaszol, és a Tanács úgy döntött, téged akarnak felhasználni. Persze, nem kényszeríthetnek, de csúnyán meg tudják keseríteni az illető életét. – Szája keserű fintorba húzódik, mint aki már tapasztalta, ezt a bizonyos „megkeserítést”. – Semmire nem foglak kényszeríteni, bár tudod, hogy nem tartom jó ötletnek. A döntés rajtad áll, bambina.

Nos, mikor valami kalandra vágytam, még elképzelni sem mertem volna, hogy maga a Fekete Szárny fog megkérni arra, hogy segítsek nekik. Tökéletes lehetőség, hogy megismerjem a magamfajtákat, már persze, ha nem hagyom ott a fogam rögtön az első megmérettetéskor.

- Szeretnék segíteni, de fogalmam sincs, hogy mit tehetnék. Nem vagyok Isten.

- Ispra benned él. És ezt a Tanács is tudja, leszámítva azt, hogy szerintük Te vagy Ispra.

- Pedig ez hazugság. A kettő között óriási a szakadék, nem is beszélve arról, hogy semmilyen emlékem nincs Ispra életéből. Tehetetlen leszek a démon ellen, és akármennyire is szeretnék valami izgalmat, épp elégszer haltam már meg, köszönöm szépen, de elég volt. Ha csak úgy tudok segíteni, hogy feláldozom magam, akkor szó sem lehet róla. Ha kitalálnak valami mást, akkor esetleg. Nekem nincs szükségem rájuk, én nem vagyok az egyik elhivatott vadászuk, akit úgy ugráltatnak, ahogy csak kedvük támad rá. És ezt szeretném, ha nekik is elmondanád.

- Nos, neked is lesz rá lehetőséged. – mosolyog Noah büszkén. – Ugyanis ma idejönnek, hogy személyesen is rábeszéljenek erre a feladatra. És, bár ez csak pletyka, azt rebesgetik a madarak, hogy hivatásos Vadászt akarnak belőled faragni.

- Szóval én lennék a golyófogó? Mit szóltál ehhez, mikor meghallottad?

- Ketten fogtak le, nehogy berontsak a Tanács hivatalos gyűlésére. – Úgy von vállat, mintha ez egy apró kis semmiség volna, ennek ellenére érzem szavainak teljes súlyát. A Tanács akarata szent, és Noah mégis szembe akart velük szállni, hogy engem megvédjen… 

Mosolyogva odahajolok hozzá, és egy rövid, szerelmes csókkal ajándékozom meg.

- Szeretlek! – suttogom a szájába, ő csak mosolyogva megpuszilja a szám sarkát. – Mikor jönnek a Tanács tagok?

- Nem tudom, nem jelentették be, hogy mikorra várjuk őket. Valamikor majdcsak ideérnek.

- Szerinted mit fognak tenni? Nem hiszem, hogy csak beugranak egy teára. – ráncolom a szemöldököm aggodalmasan. Noah elgondolkozva mászik ki az ágyból, és magára kapja az első kezébe akadó pólót. Tipikus férfi, és mint olyan, soha nem rakja el a ruháit. Ez egy darabig nem is zavar, de azért az egyheti termése elég kiábrándító…

- Valószínűleg megpróbálnak rávenni, hogy segíts, és a fenyegetéstől sem riadnak vissza. Szóval készülj fel, bambina. Ez alkalommal nem lehetek veled.

- Hé, nagylány vagyok, meg tudom védeni magam.

- Érzelmi zsarolás?

- Nem vagyok rá fogékony. Ugyan már Noah, úgy csinálsz, mintha nem néhány vén fószer jönne, hanem maga az apokalipszis. Nyugodj meg, és inkább ébreszd fel a lányodat. Lassan kilenc óra, és még mindig húzza a lóbőrt. Tiszta apja… - Fejcsóválva hagyom ott a meredten bámuló Noaht, hogy a konyhába vonuljak elmosogatni, és aggodalmaskodni. 

Az egy dolog, hogy nem akarom Noaht izgatottnak látni (persze, attól függ, milyen értelemben nézzük… Úristen, egy perverz állat vagyok!), és más, hogy én is aggódok. Én megtehetem, ő nem. Pont. Itt én vagyok a háziasszony! Mi van akkor, ha hazudnak nekem? Nem bízom bennük annyira, hogy akár az életemet is rájuk bízzam, a családom boldogságáról nem is beszélve. Egyszer már meghaltam, és ez máris kétszer több mint kellett volna, nem szándékozom többet tűzbe ugrani azért, hogy azoknak a szemeteknek a bársonyszékükben kényelmes legyen! Végezzék el ők a piszkos munkát, engem pedig hagyjanak lógva!

Még ki se gondoltam, idegen energiák gyűlnek össze a nappaliban. Azonnal kiráz a hideg a hatalmas energiaáramlástól, amihez az én gyengécske démonszervezetem még nincs felkészülve. Levegő után kapkodva kapaszkodom meg a konyhapult peremén, és pont mielőtt hátraesnék, egy erős kar fog meg. Noah erősen a mellkasához szorít, hagyja, hogy ott pihenjek rajta egy kicsit. A szorító érzés a mellkasomban lassan ugyan, de enyhülni kezd. Noah az állam alá csúsztatja a kezét, kényszerít, hogy a szemébe nézzek. 

Szemei melegséget, szerelmet sugároznak ugyan felém, halk, szinte néma szavai keményen csengenek.

- Szedd össze magad! Ha gyengének mutatkozol, elvesztél! – Gyors csókot nyom a homlokomra. – Azok a rohadékok direkt engedték szabadon az erejüket, ezzel is demonstrálva, mennyivel felettünk állnak. De Kayla, ne felejtsd el soha! Lehet, hogy nem te vagy Ispra, de az ereje benned nyugszik. Szóval, ha kikezdenek veled, rúgd szét a seggüket!

Ezzel egy laza mozdulattal kilök a nappaliba. Még feleszmélni sincsen időm, máris három idegen szempár kezd vizslatni. A torkomat köszörülve állok előttük, és igyekszem lesimítani felálló hajamat. Látván, hogy ez a próbálkozásom veszett fejsze nyele, nem törődve többé a külsőségekkel, szemrevételezem azt a bizonyos Tanácsot. Az egyetlen női Tanácstagra nem lehet azt mondani, hogy gyönyörű vagy csodaszép. Nem tükrözné a valóságot, a szépségére még nem is találtak olyan szót, ami kifejezné. Hosszú méz szőke haja a feneke alá ér, szeme két tökéletes smaragdkő. Emlékszem, Noah is említette már a nevét. Azt hiszem, Fayette-nek hívják. Kicsi tündér… Milyen találó.

 Hogy is volt az a „mindenkinél vannak jobbak” dolog?

A két férfi, feltehetően ikrek lehetnek, ugyan olyan fekete a hajuk, vagy szürke szemük van. Egyáltalán nem tűnnek sem különlegesnek, sem pedig erősnek. Ha az előbb nem éreztem volna meg az erejük egy egészen kis részét, most egészen biztosan szemberöhögném mindhármójukat  Még hogy a legerősebbek? Hahaha! Meg a legidősebbek? Hahaha! Meg a legveszélyesebbek? Ajajajaj… 

Esküszöm, nem néznek ki többnek, mint harminc év. Fayette még annyi se, mintha csak pár évvel lenne idősebb nálam!

- A nevem Fayette. – Nem mondod? – Ők itt a társaim Lane és Lang. Azért jöttünk, hogy a segítségedet kérjük. Nincs más teendőd, csak beszélned kell azzal a démonnal, aki…

- Héhó, nagyon előre szaladt, hölgyem! Egyáltalán nem egyeztem bele semmibe! – Meglepetten mered rám, minta eszébe sem jutott volna olyan opció, hogy én nemet is mondhatok nekik. Tekintetük súlya alatt kissé megroggyan egyenes gerincem, és fájón érzékelem Noah hiányát, de nem hátrálok meg. Noah azt mondta, ha gyengének látnak, végem van, mint a botnak. Ezek után már csak elvből is tiltakozni fogok!

 Lane (vagy Lang) rám mosolyog, de mintha egy farkas vicsorogna rám, borsódzik tőle a hátam.

- Megmondtam, drága Fayette. Ő nem az egyik fiatal kis szolgálód, aki minden füttyszavadra ugrik.

- Pedig lehetne. Több évezreddel vagyok idősebb nála. – motyogja halkan az orra alatt, de minden bizonnyal elfelejtette, hogy ugyan olyan jól hallom őt, mint ahogy ő engem. Erre az ikrek egyike azonnal figyelmezteti is.

- Fayette, nem ezért vagyunk itt! – Kis nézeteltérésük hasznomra válik, az előbbi kis közjáték után újra nyeregbe érzem magam. Legalábbis addig, míg újra rám nem függesztik a tekintetüket, hogy némán meredjenek rám hosszú-hosszú percekig…

- Öhm… Kérnek egy teát?