34. Fejezet: Üdvözöllek Idegfalván!

Ééééés itt van! 

Vért izzadva bár, de meghoztam a következő fejezetet, méghozzá kilenc óra előtt! :D

Jó szórakozást! :) 

„A pofátlanságnak vannak olyan magas fokai, amiért nem jár büntetés, csak csodálat.”

/Peterdi Pál/

Kértek. Nem számítottam erre a fordulatra… Mármint, a Fekete Szárny Tanácsa itt teázik a nappalimban, én pedig egyetlen férfiinggel takarva feszengek előttük azon imádkozva, hogy hörpintsék fel azt a löttyöt, és menjenek a búsba.  Fayette angolosan kitartott kisujjal a dohányzóasztalra teszi a porceláncsészét, és bosszúsnak tűnve felém fordul.

- Nem szeretnénk rabolni a drága idődet… - Ennél jobban, ha akarta volna sem tudta volna jobban érzékeltetni, hogy nem érti, mi más dolgom lehet azon kívül, hogy nekik engedelmeskedjek. Hát, tehet egy szívességet, és… -… ezért azonnal a közepébe vágnánk. A feladatod semmi egyébből nem áll, már persze, ha vállalod, mint beszélni egy démonnal, aki már nem az, aki volt. Se több, se kevesebb.

- De persze, mindezt nem szívességként kérjük. – Vág közbe Lane (vagy Lang. Komolyan meg kéne őket valahogy különböztetni…) – Kérhetsz tőlünk akármit, és ha módunkban áll teljesíteni, hát megkapod. – Mosolyog rám barátságtalanul, amit én az egyik legszebb mosolyommal viszonzok. – Mit szólsz hozzá, Makayla?

- Egyelőre nem jutok szóhoz, uram. Hirtelen jött ajánlatukon muszáj gondolkodnom egy kicsit, ezért ha megbocsájtanak. – Meg sem várva válaszukat, mindhármukat otthagyom a kijelentésem okozta döbbent csendben. Belépdelek a gyerekszobába, ahol az álmosan pislogó Gabriella az apukája ölben eregeti a nyálbuborékokat. Noah abban a pillanatban felpattan a kis zsámolyról, amint belépek az ajtón. 

Kifejezéstelen mosolyomat levakarom a képemről, helyét a döbbenet és a felháborodás veszi át.

- Mégis mit képzelnek ezek magukról?!

- Shhh, halkabban, Bambina! – Noah leteszi a puha szőnyegre a kislányt, és karjait körém fonja. Átölelem a derekát, és arcomat széles mellkasába temetem. – Tudod, hogy ezt akarják elérni. Kicsim, azok a démonok odakinn már több tíz-, ha nem százezer évesek. Nincs bennük semmi emberség, csak annak a látszata. Csak úgy győzhetsz, ha erősebbnek mutatod magad náluk. Nem lehetsz gyenge. – Halkan sutyorog a fülembe, mély és megnyugtató baritonja hűsítő hatással van felforrósodott véremre. Köszönetképpen végigsimítok a hátán, lábujjhegyre állva csókot kérek magamnak. Noah puha ajkai melegséggel töltenek el, és ezt nem is késlekedem megmondani neki. 

Ő csak mosolyog tovább, és megfordítva engem a fenekemre teszi a kezét, és egy laza mozdulattal kilök a gyerekszobából. Már fordulnék a nappali felé, mikor meghallom a dühös női sziszegést.

- Ez a kis pondró lenne az, aki megmenti azt a gyereket?! Hiszen még csak egy kölyök!

- Fay, ez a lány Ispra erejét hordozza magában, és te is pontosan tudod, hogy ez mit jelent. Emlékszel még mi történt, mikor Ispra meghalt? Az erejének kis része felszabadult, és majdnem elpusztult az egész bolygó. Ha Otheniri nem zárja abba a tollba, akkor… bele sem merek gondolni, mi történt volna.

- Lang, te sem gondolhatod, hogy ez a csitri érdemelte ki Ispra hatalmát! Hisz ez egy kis senki!

- És önök ennek a kis senkinek a segítségére szorulnak. – Csak úgy forr bennem az indulat, mikor belépek a nappaliba. Ezek a démonok semmibe néznek, és még én legyek hálás azért, hogy segíthetek nekik, legalábbis Fayette szemszögéből ez lenne a helyes. Nos, ne tartsa vissza a levegőt… - Ezért én megválogatnám a szavaimat. – Fayette smaragdzöld szemeiben harag villan, miközben felemelkedik a kanapéról.

- Hogy merészelsz, te kis…

- Vigyázz a szádra, gyermek! – Fayette és a másik két Tanácstag megmerevedik, én csak a szememet forgatom. A szobában a levegő felkavarodik, és a keletkező porban (ki kéne már takarítanom…) egy alak rajzolódik ki mellettem. Otheniri valóban úgy néz ki, mint egy istennő, Fayette nyugodtan elbújhat mellette, rólam nem is beszélve. – Soha ne felejtsd el, kivel beszélsz. – Sárga szeméből harag sugárzik gyermekei felé.

- Nina, örülök, hogy látlak, de ez nem éppen a megfelelő időpont. – sutyorgom eltúlzottan. Ő csak értetlenül felhúzza a szemöldökét. – Tudod, ezt magam is el tudom intézni. Mi lenne, ha bemennél Gabriellához és Noah-hoz, hm?

- Úgy beszélsz velem, mint valami gyerekkel. – húzza fel az orrát, de aztán egy utolsó megvető pillantás után, hátrahagy engem a démonaival. 

Ők hárman, mintha eddig egy szikla nehezedett volna a mellkasukra, mély lélegzetet vesznek, és visszaülnek a kanapéra, ahonnét felpattantak. Egy kis elégedettséggel tölt el Fayette szégyentől piros arca. Azta, Őfelsége meghajolt valaki előtt! Úristen, biztos befagyott a pokol!

- Mondd csak, Otheniri mindig… - kezdi Lane (vagy Lang… ARGH! Innentől kezdve L1 meg L2. És pont!) Tehát, kezdi L1.

- Váratlanul betoppan, és mint aki tökéletesen otthon érzi magát, lófrál a lakásban? Igen általában ezt csinálja.

- Mikor hívtuk, nem válaszolt. – Morog Fayette az orra alatt. Ez a nő nagyon el van tévedve.

- Azért, mert Nina csak akkor válaszol, ha tisztelettel hívjátok. Ti vagytok az Ő gyermekei, és nem fordítva. – Kioktatásomat hallva Fayette arca ismét vörösbe fordul.

- Ne képzeld magad magasabb rangúnak, riyoca! – Mi a… Ez a nő most komolyan lekurvázott?!

- Ó, elegem van magából! Tudja, mikor fogok én ezek után segíteni magának, és meg se próbáljon közbevágni, szarok én a maga szisztémájára! És most tűnjenek el a házamból! – Ha Nina nem tartózkodna házon belül, úgy üvöltenék, ahogy a torkomon kifér, viszont akkor félő, hogy kedves testvérem mindhármukat kivégzi itt a helyszínen. Tény, hogy Otheniri szereti a gyermekeit, de soha nem bánt velük kesztyűs kézzel.

- Elég legyen, Fayette! Bocsásd meg az udvariatlanságát, Makayla. – szabadkozik L2, szerintem nyilvánvalóan hiába. – De értsd meg, az a gyerek csak a te segítségeddel menekülhet meg! – Felhúzott szemmel várakozok, és a démonnőre sandítok. Összeszorított fogakkal áll előttem, és mintha köveket csikorgatnának, úgy morzsolja ki magából a varázsszót:
- Kérlek! – Barátságosan elmosolyodok, és hátrébb lépek.

- Nos, akkor, mi is lenne a dolgom?

*

- Nem vagyok biztos benne, hogy ezt jól meggondoltad. – Noah aggodalmasan simogatja a hajamat, ami meztelen mellkasára hullott. A nap már réges-régen lement, Otheniri is elköszönt, a Tanácstagok is elmentek, rám hagyva, hogy holnap menjek el a főhadiszállásra, és vigyem magammal a „démonomat” is. – Nem tudjuk, milyen állapotban is van az a démon. Lehet, hogy a gyerek már nem is él.

- Ne mondj ilyeneket Noah! Gondolj csak bele, mit érezhetnek annak a gyereknek a szülei. Ha Gabriellával történne valami… belehalnék. – Arcomat meztelen bőréhez dörzsölöm, amit ő csak egy mordulással reagál le. Túlságosan is aggódik az effajta csintalan játékokhoz. Ismerem már, mint a rossz pénzt. – Ne aggódj, tudom, hogy mit csinálok.

- Kayla, még soha nem volt dolgok őrült démonnal!

- Dehogynem! Ott volt José.

- És bele is haltál! – Kemény hangjára, és az emlékeztetőjére összerándulok. Noah azonnal lazít a szorításán, és az oldalára fordulva a nyakamba temeti az arcát. – Ne haragudj, bambina, de megöl a gondolat, hogy annak a féregnek a közelébe engedjelek. Azt sem tudjuk, milyen célok vezérlik, mire gondol, vagy épp mit tervez. Ha elveszítenélek… másodszor már nem élném túl.

- Túlságosan aggodalmaskodó vagy, kicsim. Hallottad, nem kell a közelébe mennem, csak a gyereket kell kidumálnom belőle. Tudod, ahhoz nagyon értek! – kacsintok rá. Égek a vágytól, hogy eloszlassam azt a keserű feszültséget, ami közöttünk húzódik még így is, hogy meztelenül simulunk egymáshoz. Combomat átlendítem a csípője felett, és óvatosan felé gördülök. Összeráncolt szemöldökkel meredek rá, amit ő is viszonoz. Sokáig bámuljuk egymást kifejezéstelen arccal, de végül én nevetem el magam hamarabb. Noah felül, és egy apró csókot nyom az orrom hegyére. És ekkor robbantom a bombát.

- Tulajdonképpen mikor is akartad elmondani nekem, hogy lefeküdtél Őfelségével? – Gúnyos elégedettséggel tölt el, hogy Noah megmerevedik alattam. Félreértés ne essék, nem haragszom, hisz még nem ismertük egymást, mikor történt a dolog (legalábbis melegen ajánlom). De olyan jó érzés Noaht ezzel cukkolni!

- Hát… én… Meg van már vagy ezer éve is.

- De el akartad mondani?

- Kicsim, ha minden szeretőmet felsorolnám neked az elmúlt ötezer évemben, soha nem érnénk a végére. – Bár nem állt szándékomban, mégis a saját csapdámba estem. A féltékenység mérges fullánkja a szívembe fúródik, maró savval töltve fel ereimet.

- Mennyi is az az annyi?

- Bambina… - Egyik kezével óvatosan megsimogatja az arcomat. – Nem elég annyi, hogy nekem csak te számítasz? – Kerekre tágult, szürke kiskutyaszemek merednek rám, mire morcosan összecsücsörített szájjal a mellkasára hanyatlok.

- Na jó, most az egyszer megúsztad. De nehogy azt hidd, hogy az a fenemód szexi tested mindig kihúz a bajból! – morgom neki mosolyogva, miközben beleharapok a nyakába. A hatalmas test megborzong alattam, majd megérzem az óriási tenyerek simítását a combomon.

- Szóval fenemód szexi, huh? Mit is jelent ez pontosan? – Rekedt hangja azonnal illetlen, ám nem kevésbé izgató képek tömkelegét indítja el a fejemben. – Elmagyarázod nekem?

- Jól figyelj, illusztrálom…

*

Brrrrrrrrrrrrr

Mi az anyám kínja ez?! Takarót, lepedőt, párnát, Noaht letolva magamról, álmosan kóválygok ki a szobából, keresve a zaj forrását. Gabriella keservesen sír, előbb hozzá esem be, kedveskedve ringatom a karjaimban. Pufók arcocskáját a nyakamba temeti, ott gügyög tovább.

Brrrrrrrrrrrrr

Mi az atya úr isten… Jaj, a csengő! A babámat szorosan ölelve sasszézok az ajtóhoz, és nagy lelkesen kitárom az ajtót, hisz ez csak a postás lehet, gondoltam én… Hát nem.

- Makayla! Még csak most értesültem arról, hogy valóban él! Én annyira boldog vagyok! – Harrisson hatalmas krokodilkönnyeket hullajtva kap a karjaiba, fütyülve minden tiltakozásomra. – Sürgősen el kell mondanom magának valamit, arról a pojácáról, akihez…

- Bambina? – Édes jóistenem, ugye most próbára teszel?! – Ki…

Noah minden izma megmerevedik, amint meglátja Harrissont, szemének színe intenzív vörössé válik, mihelyt észreveszi körém és Gabriella köré zárt karjait. Harrisson győzelemittasan kiállt fel.

- Maga nem volt hűséges, Saetta, nem árulta el, ugye?! Makayla! – fordul újra hozzám – a „férje” kevesebb, mint egy hónappal a tévedés-temetés után már nőket hozott fel ide! Mi ez, ha nem gusztustalan?!

- Vedd le a kezed a feleségemről, Harrisson, különben olyat teszek, amit talán én is megbánok…

- Nos, az a nő… izé… az unokahúgom volt! – Harrisson értetlenül mered rám.

- Ezt a mesét adta be magának? Nos, fel kell, hogy világosítsam, hogy…

- Nem, az unokahúgom mondta, aki még alig van, izé… öt éves. Igen, tudom, hogy lecicázta a férjemet, de hát istenem, egy kislánytól mit vár az ember? Nos, nagyon örülök, hogy beugrott, gondolom egyedül is eltalál a liftig! Aztán orra ne essen, miközben kimegy! – És egy laza mozdulattal bevágom mögötte az ajtót. Anyám, még komolyan leizzadtam ez alatt a két perc alatt! Noah meredten bámul az ajtóra, aztán rám emeli vörösen izzó szemeit. Idegesen rámordulok.

- Ha megint lemersz lépni három napra, beadom a válókeresetet!