36. Fejezet: A kezdet vége (Epilógus)

Hát igen, elérkeztünk ide is! Íme a BlackWing - Fekete Szárny első évadának befejező része. De ne búsuljon senki, nem lesz kihagyás, ugyanis... *dobpergés* Jövőhéten hétfőn jön a következő éved első fejezeteeeee! :) A második évad külön oldalt kap, amit a napokban itt fogok majd megosztani veletek! :) Addig is, jó szórakozást! ;) És ne feledjétek, nem búcsúzunk el Kaylától és Noahtól, hisz szerepelni fognak a következő évadban is, csak... nem ők a főszereplők... ;)

„Vannak ilyen ölelések, amikor az ember úgy érzi, egybeolvad a másikkal. Néha a vágy ölelése ez, néha viszont a biztonság utáni vágy mozgat, és így menekülünk ahhoz a másik felünkhöz, akivel összebújva talán a legnagyobb borzalmakat is át lehet vészelni.”

/Laurell Kaye Hamilton/

- Nem mentek innen sehova! – Fayette dühöngése kifejezetten szórakoztató lenne, de az árnyékos mutatvány valahogy az összes erőmet elszívta, valahogy semmi energiám nevetni. Legszívesebben most azonnal visszasietnék Gabriellához, hogy magamhoz öleljem a kis testét. Fogalmam sincs, hogy lehet szíve valakinek egy kisgyereket több hétre magára hagyni egy gyilkos társaságában. Éreznek ezek egyáltalán valamit? 

Fáradtan a hátamra hajtogatom a szárnyaimat, és lefelé nézve látom, ahogy az apróbb tollpihéktől kezdve lassan elfoszlik, és visszanő a hátamba. Egy kissé kellemetlen érzés, de semmi olyasmi, amit ne lehetne elviselni. 

- Fay, hagyd őket! – szól a nőre az ikrek egyike, de ő nem foglalkozik velük, nagy hévvel elindul felém. Noah és Bran azonnal elém állnak, élő falat alkotva körülöttem. A Tanács többi tagja azonnal mozdul, a végeredmény pedig elég ijesztő. Nem érzem magam elég erősnek ahhoz, hogy három több ezer éves démont próbáljak meggyőzni arról, hogy harcolni nem épp a legjobb ötlet. Egyik kezemet Noah lapockájára fektetem, és homlokomat a hátának támasztom. Ő egy kissé oldalra fordítja a fejét, de vörös pillantását nem veszi le a másik démon nőről.

- Nem tűröm az effajta viselkedést! A cafkának tiszteletet kell tanúsítania! – Ugyan majd leragad a szemem, mégis késztetést érzek arra, hogy minden szál haját kitépjem annak a szukának. Mit képzel ez, kivel beszél?! 

Felemelem a fejem, és az adrenalintól újabb energialöketet kapva kilépek Noah és Bran takarásából. Fayette dühös, vörös szemébe meredve, kihangsúlyozva mondok minden egyes szót.

- Megint elfelejted, hogy kivel beszélsz! Neked nagyobb szükséged van rám, mint fordítva, szóval ne felejtsd el, hogy nem vagyok akárki. – És most jön a kegyelemdöfés… - Mellesleg, mintha valamit elfelejtettél volna, nem? Hol marad a jól megérdemelt köszönöm?

Egy büszkeségtől dagadó démon számára ez felér egy valódi szíven szúrással. Szemét vagyok, ugye? Tudom, de jól áll… Újra megrángatom Noah ingujját, jelezve, hogy kifejezetten mehetnékem van. Ő még egy utolsó lesújtó pillantást vetve a sóbálvánnyá dermedt Fayette-re, kezet fog Brannal, majd engem magához ölelve vissza teleportálja magunkat a mi csendes New Yorki lakásunkba. Abban a percben, hogy a lábam a puha perzsaszőnyeget éri, kirobban a gyerekszoba ajtaja, és Hannah robban ki rajta, karjaiban a kapálódzó Gabriellával. 

A gyereket azonnal az apja kezébe nyomja, aki széles mellkasához öleli a kislányt, és egy puszit nyom a homlokára. Vörös hajú barátnőm levágódik mellém a kanapéra, amire időközben leültem, a térdemre ejti a kezét, és összehúzott szemmel végignéz rajtam.

- Semmi nem hiányzik. – vonja le elégedetten a következtetést. Mosolyogva felemelem a kezem, jelezve, hogy „hát igen, király vagyok!”. – Mesélj, hogy ment?!

- Két hétig volt bezárva oda, Hannah. – motyogom halkan, és ahogy eszembe jut a kis Daniel, a kezemet nyújtom a kislányomért. Noah egy szó nélkül átadja, és mikor a karjaimban érzem megnyugtató kis súlyát, könnyebben buknak elő belőlem a szavak. – Fogalmam sincs, mi is történt igazából. Úgy értem, sikerült kiszabadítani a gyereket, a démon pedig halott, de igazából velük volt a legkevesebb probléma. Csak hát Fayette… Édes Istenem, talán még Harrissonnál is jobban idegesít! – Hannah nevetve vállon vereget, de ezen kívül nem szól semmit. 

Magamban már fogalmazom a bocsánatkérésemet, amiért hazarángattuk őt és Alexet, de rajtuk kívül nem tudtuk volna kire rábízni Gabriellát. Vagyis, megpróbáltuk felhívni apát, de ő nem akarja magára hagyni anyát. Végül is, meglehet érteni, elvégre hat hónaposan már nem szívesen marad egyedül egyetlen terhes anya sem, bár azért egy kissé akkor is rosszul esett, amiért ilyen egyszerűen lerázott. De mindegy…

- Hannah, tényleg sajnálom, hogy…

- Ha bemered fejezni a mondatot, nem vállalok felelősséget a tetteimért! Ez a legtermészetesebb, erre valók a barátok, szóval csak semmi köszöngetés. Ráadásul, ha elárulom a tarifámat… na, abból nem lesz köszönet! – Nevetve dőlünk hátra a kanapén, Gabriellát pedig visszaadom az apukájának, aki széles mosollyal emeli a levegőbe a kacarászó kislányt. 

Nem tettem említést a kibontakozó árny trükkömről, nem akarok semmit mondani, amíg biztosak nem leszünk abban, hogy mi is ez tulajdonképpen. Az is lehet, hogy ez nem Ispra erejéből származik, szimplán csak a saját démonerőm mutatkozik meg. Végtére is, mennyi az esélye annak, hogy hirtelen egy Isten ereje legyen a kezembe? Hát nem sok, valljuk be, szóval… Nem tudom… Hannah feláll, sietve köszön el, és már szalad is vissza az ő szeretett vámpírurához. Rámosolygok a visszatérő Noahra, és mikor lehuppan mellém a kanapéra, az ölébe emelem a lábamat.

 Elhelyezkedem, fejemet a karfának döntöm, és lehunyom a szemem.

- Ne aludj! – Noah közelebb húz magához a lábamnál fogva, és az ölébe emel. Fészkelődök egy kicsit, amíg meg nem találom a kényelmes testhelyzetet, aztán ráemelem a pillantásom. – Ne aggódj annyit, bambina. Túl sokat gondolkozol.

- Mi történt abban a cellában, Noah?

- Ispra ereje lassan feléled.

- Nem sok esély van rá, hogy az az én képességem, és nem Ispráé, ugye? – Noah csak megrázza a fejét. Fölém hajol, és gyengéd csókot nyom az ajkamra. A nyaka köré fonom a karjaimat, mikor elmélyíti a csókunkat. Imádom, mikor így próbál megnyugtatni, mert… biztonságban érzem magam. Sehol máshol nem érzem magam ennél élőbbnek és boldogabbnak. Ez az érzés egyszerre ijesztő, és örömteli. Cseppet sincsen képzavarom, ugye? Á, semmi olyan… Még utoljára megnyalja a felső ajkamat, aztán leemel az öléből és feláll, velem a karjaiba.

 Meglepett nyikkanásomra csak egy mély nevetéssel felel, semmi mással.

- Bambina, majd leragad a szemed. Gyere, ágyba viszlek! – A kétértelmű megfogalmazásától persze azonnal felébredek, és ezt ő is tudja nagyon jól. Az az álnok démon… Úgy imádom! De sajnos teljességgel igaza van, a szemhéjaim egyre nehezebbnek tűnnek. Noah vállának döntöm a fejem, úgy súgom neki meghitten:

- Te is velem jössz? – mosolyogva homlokon puszil.

- Én most nem, elvégre még csak délelőtt van. Nekem még van egy-két dolgom. – Az utolsó pár szavát már alig értem, a hangok összefolynak, nem tudok megkülönböztetni őket. Lehunyom a szemem, de már nincs is energiám kinyitni. Még éppen érem, hogy Noah óvatosan lefektet az ágyra, aztán átadom magam az ólomsúlyú fáradtságnak…

NOAH SZEMSZÖGE:

Mosolyogva simítok végig Kayla puha, aranyként ragyogó haján. Óvatosan, nehogy felébresszem, leveszem róla koszos ruhát, és betakarom, nehogy megfázzon. Mindannyiunkat nagyon meglepett, mikor elvesztette az önuralmát. Egyikünk sem sejtette, hogy Ispra ereje ilyen közel lapul a felszínhez, és elég sok bonyodalmat okoz az is, hogy ezt pont Fayette ellen fordította. Az a hataloméhes szuka mindent meg fog tenni, hogy tönkretegye Kaylát, már csak azért is, hogy nekem fájjon. Kihátrálok a szobából, és csöndesen becsukom az ajtót magam mögött. 

Nem lep meg, mikor Alexet és Hannah-t a kanapén összebújva találom. Gondoltam,hogy Hannah visszajön, elvégre Kayla érezhetően elhallgatott valamit, nem csak előlük, de előlem is. Megtanultam már, hogy ez nem azt jelenti, hogy nem bízik bennem, csak egyszerűen védeni próbál, de akkor is zavaró. Nem mintha nem tudnám, mi bántja. 

Attól fél, hogy Ispra ereje felemészti őt, és hiába szeretném azt mondani, hogy ne aggódjon, nem tehetem. Ha Ispra egyetlen tollában akkora erő volt, ami majdnem minden embert elpusztított, most, hogy Kaylának megvannak Ispra szárnyai meg kell tanulnia uralni ezt az erőt. Valaki, aki embernek született… Nem lesz könnyű dolga.

- Mit nem árult el, Noah? – Hannah aggódva vonja össze szemöldökét, keze görcsösen szorítja Alex térdét. A vámpír nem szól semmit, csak meredten néz rám. Sóhajtok egy nagyot.

-  Feléledt benne Ispra ereje. – Mind a ketten levegő után kapnak, bár nem vagyok biztos benne, Alex honnan tudja ennek a következményét. Leülök a szemben lévő fotelba, de rögtön fel is pattanok, és fél térdre ereszkedem. Hannah és Alex értetlenkedve merednek rám.

- Köszönöm az illő köszöntésed, Noah. – Otheniri hangjára Hannah fel sem áll, már úgy ültéből vágja magát térdre. Alex tisztelete jeléül meghajol, de neki nem kötelessége térdre ereszkednie. – Hol van Makayla?

- Alszik, Otheniri.

- Helyes. Szeretnék beszélni veled valamiről. – Rápillant a két vendégre, akik azonnal értve a célzásból, az ajtó felé veszik az irányt. Amint kattan a zár, az istennő visszafordul felém, sárga macskaszeme aggodalmasan villan. Rossz érzés tölt el, önkéntelenül is a hálószoba ajtaja felé fordulok, küzdve a kísértéssel, hogy berontsak és megnézzem, Kayla jól van-e. Otheniri, látva az akaratlan mozdulatot, feszülten elmosolyodik.

- Makaylának semmi baja, Noah. Gabrielláról van szó.

- Ne haragudj, de ettől nem lettem nyugodtabb. – Felrúgva minden szabályt, hátat fordítok a nőnek, és a gyerekszobába belépve ölbe kapom a kislányt, és magamhoz szorítom. Otheniri szó nélkül belép utánam, és bezárja az ajtót. Újra felém fordul, és nem szól, csak néz.

- Veszély fenyegeti a lányomat? – kérdem végül, mikor a csend már túlságosan is feszültnek érződik. Otheniri először bólint, majd bizonytalanul megrázza a fejét. – Most akkor igen vagy nem?! Kérlek, mondj valami konkrétumot, mielőtt megőrülök!

- A lányodat még nem fenyegeti veszély, csak… van valaki, akivel vigyáznia kell. Volt egy látomásom, ahol egy férfi megcsókolja a lányodat. De ez őt nem töltötte el jó érzéssel, és… a férfi többet is akart, de Gabriella nem engedte, és… Senki nem volt, aki ezt megakadályozza! – Dermedten hallgatom, miközben érzem, ahogy az arcomból kifut a vér, a hátamon pedig jeges veríték csorog végig. – A férfi démon volt, ebben biztos vagyok, de semmi több konkrétumot nem tudok mondani. Sajnálom, de muszáj volt téged figyelmeztetnem! Kaylának nem mertem volna elmondani, ő túlságosan is érzékeny, és megvan a maga baja!

- Tehát a lányomat megerőszakolják?! – Érzem, hogy a szemem vörösbe fordul, és mikor Otheniri bólint, mély morgás tör fel a mellkasomból. – Mikor?

- A tizennyolcadik születésnapja előtt. – Komolyan a szemembe néz, a kislányos félelem eltűnik a szeméből, helyét az istennő haragja veszi át. – Nem hagyhatod egyedül őt, Noah.

- Te nem tudsz rá figyelni?

- Nem. Lehet, hogy én teremtettelek benneteket, de Gabriella vérében ott van a húgom vére. Egymást soha nem követhettük nyomon, mert az háborúhoz vezetett volna közöttünk, annak pedig beláthatatlan következményei lettek volna. – Bólintok egyet, és Otheniri kinyújtott karjaiba helyezem a lányomat. Az Istennő féltő gyengédséggel ringatja a rózsaszín kis csomagot. Meredten nézem őt, ahogy a selymes fürtök felé kapálózik, és gyermekien kacagva próbálja elkapni az egyiket. Belegondolni, hogy valaki bánthatja őt… az én Gabriellámat…

- Újra vörös a szemed, Noah. – szól felém Otheniri, rám sem nézve.

- Nem újra. Még mindig. – morgom. Az izmaim megfeszülnek, cselekvésre készen állok, de nincs, aki ellen harcolhatnék, az ellenség egyelőre láthatatlan, nem elpusztítható. Rettegéssel tölt el a gondolat, hogy nem tudom megvédeni az Egyetlenemet és a gyermekemet, és nem tudok mit csinálni még majdnem tizennyolc évig… Otheniri lefekteti a nevetgélő Gabriellát a babaszőnyegre, és helyet foglal a rózsaszín elefántot formázó fotelon. 

Hosszú, hófehér ruhájában egy kissé komolytalan benyomást kelt, de engem nem téveszt meg. Én vagyok fajunk egyik legjobb vadásza, és csak egy pislantásába kerülne, hogy kettétörje a gerincem.

- Ami pedig egy másik dolgot illeti… Nem kell aggódnod Kayla miatt. Nem jókedvemből adtam neki Ispra erejét. Azért kapta meg, mert akármennyire is esik nehezetekre elfogadni, Ő maga Ispra. Hamarosan teljesen uralni fogja az erejét, és akkor megállíthatatlan lesz. De soha ne feledd, Noah, hogy Kayla embernek született, ezért szüksége lesz rád, hogy megvédd. Ispra vérvonala a te kezedben nyugszik. Van valaki, aki tud Gabriellának segíteni? – Elgondolkodva nézek ki az ablakon, végül pedig bólintok. 

Ő is felém biccent, majd egy szó nélkül köddé válik. Ennek ellenére mégis meghajtom a fejem, hisz tudom, hogy attól, hogy én nem látom, ő még figyel engem, meg kell adnom a neki kijáró tiszteletet. Kis gondolkodás után elhatározom magam, és a szomszéd szobába átlépve tollat és papírt ragadok. Hosszú hezitálás után írni kezdek.

„Tudom, hogy azt ígértem, hogy nem foglak keresni, de… szükségem van rád!”