35. Fejezet: Erő

Halllóóóóóóóó!

Ebben a fejezetben Makayla egy teljesen más, eddig ismeretlen oldalát láthatjuk. :)

Jó szórakozást!

„Az érintésben hihetetlen erő lakozik. Összeolvasztja az embereket, ledönti a köztük lévő falakat jobban, mint bármi más, és mindannyian reagálunk rá. Az érintésben energia van, csodát tévő energia.”

/Adam J. Jackson/

Oké, lehet, hogy ezt tényleg alaposabban át kellett volna gondolnom… A Fekete Szárny főépületében sétálva már nem tűnik olyan egyszerűnek a dolog, mint ahogy az én aprócska nappalimban hangzott. Némán szitkozódok magamban. Ha Noahra hallgattam volna, talán most nem lennék ekkora kulimászban… megint! Mert nekem mindig okosabbnak kell lennem, nem igaz?! Na akkor most egyél fasza kislány, Kayla! Hatalmas, meleg tenyér érinti meg a vállamat. 

Óvatosan a mellettem sétáló Branra sandítok, de ő rám sem néz, csak az előttünk menetelő Tanácsra fókuszál. Noah is elkísért, de ebbe a részlegbe már nem jöhetett velem, és ezt figyelembe véve nem is értem, miért mondta Fayette azt, hogy hozzam magammal. Őfelsége peckesen felemelt állal sétál előttünk, néha-néha megejtve felém egy gúnyos mosolyt, amit én egy hasonlóan leereszkedő pillantással viszonzok. Kettőnk néma háborúja minden körülöttünk álló hímnek feltűnik, Bran minden egyes alkalommal a karomba csíp, mintha valami rosszat követnék el ezzel. Mert mivel démon vagyok, „meg kell adni a tiszteletet”. Már nem mintha dicsekedni akarnék, de tegyük fel magunknak a kérdést: Ki az isten kettőnk közül? Ki szorul a másik segítségére? Ki az, aki nem adja meg a kellő tiszteletet? Na ugye…

- Felkészültél, Kayla? – Egy ismerős börtöncella előtt állunk meg, ami kísértetiesen hasonlít ahhoz, amelyikben egyszer Bran is fogvatartott. Meglepetten pillantok fel a férfira. – Mi az?

- Ti egy börtöncellába zártatok egy őrült démont egy rémült kisfiúval?

- Nem bezártuk, ő menekült be ide. Ennyire ostobának tartasz minket? – fújtatott Fayette. Erre most vajon komolyan választ vár? Már épp nyitnám a számat, hogy kifejtsem neki, miként vélekedek róla, meg az egész idióta Tanács-bagázsról, mikor Bran ismét a karomba csíp. 

Visszanyelem a felkívánkozó szitokáradatot, és egy szúrós pillantás után az ajtóhoz lépek. Még ezer szerencse, hogy Noah nincs itt, különben már rég elcipelt volna. – gondolom szórakozottan. Én meg hagytam volna neki, engedve gyomorszorító bizonytalanságomnak. Reszkető ujjaimat a kilincsre fonom, ám még azelőtt kivágódik, hogy benyithatnék. Egy erős kéz kulcsolódik az alkaromra, és mikor beránt a cellába, még egy nyikkanás sem hagyja el a számat. Fejem a kemény betonfalnak csapódik, amitől fehér fény lobban a szemeim előtt. Kell egy pár pillanat, amíg végül hunyorgás nélkül ki tudom nyitni a szemem, és a látvány, ami elém tárul kifejezetten riasztó. 

A cella másik felében guggoló férfi teljesen meztelen, hófehér bőrét foltokban alvadt vér és mocsok takarja. Az a szerencsétlen csont és bőr, csodálkozom, hogy nem szúrta még át az egyik bordája a bőrét. Fekete, csimbókos haja lélektelen, üres, tébolyodott fekete szemébe hullik, ahogy előre görnyed, és megragadja az előtte heverő gyermek karját. A fiú katasztrofális állapotban van. Olyan négyéves forma lehet, teljesen lesoványodott, ruhái cafatokban lógnak rajta, apró testét mindenhol sebek és véraláfutások fedik. De a legrosszabb, azok a szemei. A régen valószínűleg játékos és kíváncsi szempár most reményvesztetten mered a semmibe, mintha fel sem fogná, hogy mi folyik körülötte, teljesen kizárta a külvilágot. 

Mennyit vártak addig, míg szóltak nekem? Meddig hagyták ezt a gyereket szenvedni?! A falnak támaszkodva felegyenesedem, és meredten bámulok a démon fekete szemébe.

- Engedd el a gyereket. – szólok halkan. Kezdeti félelmemet és bizonytalanságomat a harag hullámai mossák el. Az isten szerelmére, hiszen egy Isten vagyok, vagy mi a fene! – Most!

- Ki vagy? – A rekedt hangok akadozva szakadnak fel a torkából, mintha legalább évek teltek volna el azóta, hogy utoljára megszólalt. Felemelem a fejem, és lassan, mindenfajta hirtelen mozdulatot mellőzve, leemelem vállamról a szűk bőrkabátot. Alatta csak egy egyszerű fekete atléta van, ami teljesen szabadon hagyja a hátamat, természetesen csak technikai okokból. 

A kabátot ledobom magam mellé a földre, és egy mély levegőt véve ívbe feszítem a hátamat. A fekete szárnyak lassan előbukkannak, teljes szélességükben kitárom őket. Csapok egyet-kettőt, hogy elűzzem belőlük a zsibbadtság érzését, és aztán újra a férfi felé fordulok. Egy percig csak meredünk egymásra, végül mégis döntésre jutok.

- A nevem Ispra, és a gyermekért jöttem. Add őt át! – Igyekszem utánozni Nina régimódi szóhasználatát. A démon nem tűnik ugyan túl intelligensnek, de nem becsülhetem alá. Ha rájön, hogy én nem vagyok Ispra, nem biztos, hogy el tudom venni tőle a fiút, mielőtt bántaná. A „nevemet” meghallva a gyerek fölkapja a fejét, szemébe egy kis remény költözik. Tehát még nem adta fel, önt el a megkönnyebbülés.

- Először kérni akarok tőled valamit! – A démon parancsoló hangjára felvonom a szemöldököm. Sem Ispraként sem Makaylaként nem tűröm az utasítgatást. – Csak aztán a csere!

- Ne felejtsd el, kivel beszélsz, démon!

- Nevedere truo betriemis. Isprano blocko jiene mére solyr et neaveres. – Tökéletes döbbenettel meredek rá, hallom a kinti meglepett hördüléseket. A kisfiú felpislog a férfira, szemébe könnyek gyűlnek, aztán rám néz.

- Mindig ezt ismételgeti. De én nem tudom mit jelent. – hüppögi. A férfi egy metsző pillantást vet felé, mire azonnal elnémul, és néma zokogásba kezd. Összevont szemöldökkel válaszolok neki. Senki nem érthet minket, ez a démon a régi dialektust használja. Ez az egyetlen, ami bennem van Isprából, már a szárnyakat leszámítva.

 - Ie noto, vomane illo et dyalog. Ie mene Ispra, brora no Otheniri, loae Daemon issa! – megeresztek felé egy gúnyos mosolyt, ahogy hófehér arca átfordul zöldbe. Érzem a kintiek feszültségét, a férfi félelmét, és a gyermek reményét. A düh végre felnyitotta a szememet, megmutatva ki és mi vagyok valójában. A hatás kedvéért visszaváltok angolra. – Tudod, hogy ez mit jelent, ugye? Jogom van a gyermekhez… és az életedhez, démon. Engedd. El. A. Gyereket. 

Teszek felé egy lépést, szárnyaimat szélesre tárva elzárok előle minden menekülési útvonalat. A kisfiú nem fél tőlem, kiszakítja magát a férfi karjaiból, aki aztán hiába kap utána, már csak a levegőt markolja. Az acélajtó kitárul mögöttem, és két ismeretlen démon furakszik be rajta. Megkönnyebbülésüket és örömüket látva, ők lesznek a gyerek szülei. Vetnek felém egy hálás pillantást, és a fiúval a kezükben kimenekülnek. Az eszét veszett démon felemelkedik, és görnyedt háttal felém lép. 

Nem félek tőle, túlságosan hatalmasnak érzem magam ahhoz, hogy bármi megijesszen.

- Nagy hibát követsz el, kislány. Ispra hatalma túl nagy terhet jelent. Nagyobbat, mint amit te el tudsz viselni. – Érzem magam mögött Bran és Fayette jelenlétét, és mielőtt viszonozhatnám a démon kedves hozzászólását, mögötte megjelenik Lang és Lane, akik egy egyszerű suhintással elválasztják a démon fejét a nyakától. A kiontott vér a cipőmre fröccsen, amit csak egy fintorral tudok le. 

Nem bírom sajnálni ezt a férfit, még annak ellenére sem, hogy talán valahol, valaki haza várja őt. Egy kicsi lélekben maradandó törést okozott, és ez… megbocsájthatatlan.

- Kayla… - Bran bizonytalan hangjára megfordulok, de szavaimat a mellette álló nőhöz intézem.

- Mikor kapta el a gyereket?

- Mit számít, hogy…

- Azt kérdeztem, mikor?! – A szárnyaim kicsapódnak a hátamból, ahogy újra rákiáltok a döbbent nőre. Ő tátott szájjal mered rám egy pillanatig, aztán Bran figyelmeztető pillantására összeszorítja a száját. Egy percig komolyan megfordult a fejemben, hogy akkor én most kihasználom az alkalmat, és kettétöröm, mint hülyegyerek a nápolyit. 

Végül mégis szólásra nyitja a száját.

- Két hete lehet… - Egy pillanat néma csend. A döbbenet és a harag erő formájában tör ki belőlem, és egy éjsötét csáp kulcsolódik Fayette nyakára. Mindketten megdöbbenve meredünk a nyakára kulcsoldódó fekete indára. Követem a tekintetemmel, és… az árnyékomból indult ki. Bran lép elém, széles mellkasa kitakarja előlem a vergődő démonnő képét. Megragadja a vállam, és erősen megráz.

- Kayla, hagyd abba! Ez nem te vagy!

- Bran, engedj oda. – Az ismerős hangra felkapom a fejem, de semmit nem látok Bran előttem terpeszkedő alakjától. Helyét azonban most egy másik, sokkal ismerősebb test veszi át. Az közelebb lép hozzám, erős kezeit a tarkómra kulcsolja, homlokát az enyémhez támasztja.

- Hunyd be a szemed, bambina. – A szürke szempár meredten bámul az enyémbe, ezzel olyan tiszteletet követelő magatartást tanúsítva, hogy azonnal engedelmeskedem neki. Lecsukom a szemem, és hagyom, hogy a testem elernyedjen, és a férfi mellkasának dőljön. Mielőtt újra kinyitnám a szemem, megpihenek egy kicsit Noah ölelésében. Hallgatom Fayette káromkodását, Bran és Noah halk beszélgetését.

- Mi a fene volt ez?! – követelte Fayette dühösen. – Noah, az a lány ellenünk fordult! Nem bízhatunk benne! És egyébként is, mi a francot keresel itt? Megmondtam, hogy…

- Nem ellenünk, Fayette, csak ellened, méghozzá teljesen jogosan. Feléledt benne Ispra ereje. – Egy csókot nyom a homlokomra, arcát a hajamra fekteti. Halványan elmosolyodok, és a felnézek rá. Hálából megcsókolom borostás állát, aztán Fayette felé fordulok.

- Két hétig hagytátok azt a gyereket szenvedni, mikor akár egyből értesíthettetek volna. Meddig akartatok várni?! Amíg megöli?! – Fayette gőgösen kihúzza magát, engem pedig újra hatalmába kerít a düh. A szemem égni kezd, hunyorgok egy kicsit az újfajta fájdalomtól. Bizonytalanul nézek fel Noahra, aki megnyugtatóan a derekamra teszi a kezét.

- Semmi baj, bambina. A szemed vörösre vált, mert dühös vagy. Ha megnyugszol, elmúlik.

- El… elnézést! – Mindannyian az acélajtó felé kapjuk a fejünket. Az ajtóban egy aprócska nő áll, még nálam is alacsonyabb, de ott ahol kell, nőiesen domborodott. Mogyoróbarna szemei kicsit félénken mérik fel a környezetet, mikor a háta mögé nyúl. Akkor veszem észre az aprócska kezecskéket, amik a szoknyájának szegélyét markolják. – Szeretnék önöknek köszönetet mondani, amiért megmentették a fiamat. Én… - könnyek gyűlnek a szemébe. 

Noah karjait lefejtve magamról hozzá lépek, a kezembe fogom remegő ujjait, és biztatóan megszorítom.

- Most már nem lesz semmi baj. Senki nem fogja bántani önt és a családját. – Kis kezek érintését érzem a szárnyamon. Meglepetten lenézek, és egy kíváncsi kis zöld szempár néz rám vissza. A kisfiú csodálattal telt tekintete engem is gyermeki örömmel tölt el, így hát leguggolok hozzá, nem törődve Fayette és a többi Tanácstag méltatlankodásával. – Hát téged hogy hívnak? – A kisfiú félénken visszahúzódik anyukája szoknyája mögé, de udvariasan válaszol:
- A nevem Daniel, hölgyem.

- Hány éves vagy? – Zabálni valóan édes, mikor előveszi az ujjait, és azon kezdi el számolgatni, végül felmutatja nekem négy ujját.

- Négy éves, kisasszony.

- Még csak négy? Nagyon bátor kisfiú voltál, Daniel. Anyukád és apukád büszkék lehetnek rád. – Felemelkedem, miközben megsimogatom a barna fürtöcskéket. Az anyja is büszkén mosolyog le a kisfiára. 

Egy bólintás kíséretében elbúcsúzom, és hátat fordítok nekik, hogy visszasétáljak Noah karjai közé.

- Kisasszony! – Daniel félénk hangjára visszafordulok, és kíváncsian félredöntöm a fejem. Daniel egy fekete tollat tart felém, és felém nyújtja azt. – Ezt elhagyta kisasszony.

- Tartsd csak meg. Nekem még jó sok van. – mosolygok rá cinkosan. Ő viszonozza azt, és szerzeményét lóbálva szalad vissza anyukájához, aki már elindult ki a nyomasztó cellából.

- Nem kellene csak úgy elosztogatnod a tollakat. Mindegyikben hatalom rejtőzik! – fed meg Fayette szigorúan, amit én egy kézlegyintéssel elintézek.

- Akkor legalább meg tudja védeni magát, ha már az a híres Tanács nem képes rá. Hogy volt szívetek két hétig magára hagyni ezt a gyereket?! – Megcsóválom a fejem. El sem tudom képzelni, mit érezhettek Daniel szülei ez alatt a két hét alatt. Ha Gabriellával történne valami, abba én belepusztulnék. Mihelyst rágondolok, azonnal vágyakozni kezdek a kis test megnyugtató érintése után. Felnézek Noah-ra, aki türelmesen hallgatja Fayette szitkait. Viszonozza a pillantásom, és mintha kitalálta volna a gondolataimat, így szól:

- Menjünk haza, bambina.